Befőzés XXVIII. - szilvachutney

Ebben a befőzési szezonban egyszer már mondtam a must have kategóriát, ennek a szilvachutney-nak még be kell férnie ebbe a fiókba. 24 kiló szilvával birkózom, már csak a vége van, de még mindig készülnek a lekvárváltozatok, ez viszont már a spájzban.

Mi nagyon szeretjük az indiai  ízeket, szeretjük, hoyg fűszeres és egyszerre érezzük a négy alapízt, vagyis, inkább csak hármat, azt viszont erőteljesen. Merthogy ez csípős is, édes is, savanyú is.

A recept innen származik, azonban. Megfogadtam, hogy most akkor mérek mindent, de legalább a szilvát, hogy az alaptőke meglegyen, mire azonban észbe kaptam, már a zepterben rotyogott a cucc, így aztán mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, kiskanállal próbálgattam, fogalmam sincs, miből mennyi került bele. Ezen túlmenően még annyi a változás, hogy a vörösborecet egy részét én vörösborral helyettesítettem, de ment bele az ecetből, lötyköltem hozzá. A másik változás a curry volt, curryből ezerféle van, melyik kellhet hozzá, maradtam az én imádott vörös currypasztámnál, adtam a fűszerezésnek, az már egyszer biztos. Adtam valamennyit, ugye.

A történethez még hozzátartozik, hogy az első két adag szilvalekvár (18 üveg) főzése után két napig mondtam a férfinak, hogy most chutney lesz, chutney, mégis, amikor megkóstoltattam vele, felordított, hogy tejóég, ez csípős! savanyú! édes! Hm, finom!

Na, mondtam, akkor pont jó.

 

    

Akkor hirtelenjében pakoltunk (nem keveset) a sült csirke mellé, de azóta már ettük finom sajtokkal, abbahagyni nem lehet, meg kell várni, míg valami elfogy a tányérról. Félő, hogy ez a kísérleti 8 üveg nem tart ki tavaszig karácsonyig.

Must have, mondom én.

a mai nap a gasztroé és kész

Nem mondom, hogy teljesen véletlenül, de úgy alakult, hogy tegnap itt voltam, láttam gasztrobloggereket főzni, s nemcsak, hogy láttam és nemcsak, hogy beszéltem, hanem vihogtam velük, Noémivel rengeteget. Komoly és aktív részem volt a Dining Guide által szervezett Street Food remélhető sikerében, felsorolni nem tudom, mi mindent csináltam, de pl. bedugtam két tepsi sütit a sütőbe, tartottam sok-sok zacskót, amibe  Mandulasarok lapátolta a krémet, elmosogattam vagy három edényt, saját kérésére lefényképeztem a 8 kiló cukkinit (és a hozzátartozó mindenfélét) helyben vagdaló Kicsivú-t, többször is, belenéztem Funkypho kondérjába fazekába, láttam, hogy süti a gyömbért, rengeteget kóstolgattam ellenőriztem, én voltam az utca embere, az outsider, a kibic, akinek semmi sem drága.

Istenem, mennyire volt ez jó, hogy mondjam el. Nagyon régóta nem éreztem ilyet.

Befőzés XXVII. - aszalt paradicsom, natúr

Az olívaolajas változatot szószokhoz használom, magát az olajat is, átitatódik a paradicsom zamatával, beledobni mártásba, nincs is annál jobb. Van azonban, amikor olaj nélkül van szükségem az aszalt paradicsomra, pl. amikor bedagasztom a kifli tésztájába. Csodás.

ma?

Street Food-ra készülő gasztrobloggerek főzős napjának látogatása, megrendelt könyvnek és textileknek a város különböző pontjain történő átvétele,  anyagbeszerzés, gyerektalálka, heti bevásárlás.

Ínhüvelygyulladással fűszerezve.

lenyissz

Megfigyeltem, hogy bár semminek semmi köze egymáshoz, mégis, minden fodrászolkodás után (úgyismint hajvágás) elönt a megkönnyebbülés.

a lekvár felé félúton

Éneklőmesternek: A Földvár felé félúton dallamára.

noch dazu

Még az is történt ma, hogy megerősítést nyert, miszerint egyetlen ősz barna hajszál sincs a fejemen. Egyetlen sem.
Jó, tudom, de van még hajam.

a kristálytükör meghasadt

De most komolyan, mikor lettem én ennyire ronda??

csak pontosan, szépen

Nem kosár az, kedveském, hanem szakajtó. Csak fűzfából készült, nem csuhéból.

kollektíva

Miközben egyre több minden készül nálam, egyre kevesebb mindent mutatok itt, valahogy úgy vélem, unalmas. Ezt azonban most muszáj, több szempontból is muszáj, egy, hogy ez a number one nálam most, mert egyszerre vagány és elegáns, méghozzá olyannyira, hogy készülök az inverzre is.

A másik, ami miatt mutatom, hogy mostanában egy sorozat alakult ki a megrendelések terén, barátnő barátnőnek, férj feleségnek, meny anyósnak kér ezt-azt, és ez jó, mert jó viszonyról árulkodik, az pedig a legfontosabb. Ezt a táskát egy kolléganőnek kérték, kolléganő a kolléganőnek, nem mellékelem a levelet, amit a megrendeléskor írtak a megajándékozandóról, meg azt sem, amit a megajándékozott írt a meglepetés után, csak annyit mondok, amit nekik is írtam:én is ilyen kollektívát akarok.

reality show

Azért nem vettem ám több ilyen üveget, mert a józanabbik felem, aki a testemen kívül lakozik és maszkulin formában él, azt mondta, hogy ennyi egyszerre elég.
Meg hát, vettem mást is.

mint Salamon töke

Most is csak úgy tudom kezdeni a bejegyzést, hogy fogok majd írni a piacról is, de most még nem... azért remélem, nem nő hozzám ez a mondat. Most akkor nem a piac, hanem amit ott szereztem, többek között ezt a hat, gyönyörű Weck üveget, egy literesek, tehát nem kicsik, nem kopottak, nem koszosak, nem vízkövesek, semmi sem nem, hanem gyönyörűek. Persze, tudom én, hogy ehhez tartozik gumigyűrű és fémcsat* is, az éppen nem volt, de lesz és tudom, hogy tényleg lesz, de így sem érdekelt (mától fogva a most-nak élek, mondtam-e már), legfeljebb nem befőzéshez használom az üvegeket, hanem tárolásra. Tökéletesen illeszkedik a fedele. A gyönyörűűű üvegfedele.

Beáztattam őket domestos-os vízbe, megmostam, majd öblítettem őket egy kis ecetes vízben, ezek úgy ragyogtak, mint Salamon töke, és akkor itt ez most nem káromkodás, ugye.

Került bele cukor, meg a klasszikusok. Azóta nézegetjük.

(300 forint/darab)

   

*Butlersből aprókat méregdrágán, de azok gasztroajándékok, az mindjárt más

írjuk fel a dátumot

Nagy nap ez a mai, ma először sikerült elsőre bebizonyítanom, hogy nem vagyok robot.

(ettől függetlenül nem fogok kommentet  írni oda, ahol több idő a bizonyítás, mint maga a komment. sorry, betelt a pohár)

a figyelmetlen vezetés

Úgy is mondhatnám, hogy a hajnali ködben tömegbaleset történt a kis falunkban, sokan eltűntek, rengeteg az áldozat és jelentős a sérültek száma.

letörölve mindörökre

Éjjel még dolgoztam a laptopomon, mert van kettes és hármas számú munka is (nem kell félni, pénz nincs, még nincs, én ebben a módosító jelentésű szóban bízom), aztán valamikor nagyon későn befejeztem, hogy aztán reggel a kutyasétáltatás utáni kávé melletti fényképnézegetés közben döbben konstatáljam, hogy eltűnt egy évi fényképanyagom. Minden. Az összes táska, összes természetfotó, meg a bibéim, meg a minden.

Először átnéztem a mappákat, mit tudom én, hátha, de semmi, aztán belőttem a keresést, nothing, aztán eszembe jutott a kuka, hogy biztosan ott lesz és majd szépen visszarakom, de ott sem, sehol semmi. Nem is értem, mert rendben, hogy fáradt voltam, meg negyed 8-ra értem haza az ország túlvégéből (by the way, álltunk az M5-ön egy baleset miatt egy órácskát, miközben valaki a busz közepén úgy gondolta, hogy a várakozás ellenszere, ha ő most parfümöt hint magára, zárt térben, teli buszon, pénzbírsággal büntetném az ilyet), meg gyorsan etettem mindenféle állatot, meg  néztem Sherlock-ot, aztán meg még dolgoztam, de soha nem tennék olyat, hogy eltüntetnék egy teljes mappát rengeteg  fényképpel, pláne, hoyg nem is tudom, hogyan kellene.

Aztán  FaragóNóri felvetette, hogy Pandora esetleg, telepítettem, futtattam, ahogy kell, és Pandora rövid időre, de kinyitotta a szelencéjét, vagyis visszaadott fényképeket, bizniszeset egyet sem, de mást igen, nem mindent, úgyis mondhatnám, hogy sokat nem, de a nullához képest mégis szép számmal szánt meg engem*, jó néhány megsérült rendesen, gondolom akkor, amikor megunta az egészet és visszacsapta a szelence fedelét, hoyg ezt neked, ennyi volt, elég volt, örülj, hogy egyáltalán.

*nagy félelmem volt, hogy a haiku-sok elvesznek, abból kegyesen kaptam vissza néhányat

analóg, azaz Csongrád I.

Annyi sok évnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, Csongrád a magyar Amszterdam, nem túlzok. Először is, hogy mindenki bringával jár, mindenki*, olyannyira, hoyg van is riszpektje a bicajosnak, szerintem példaértékű az itteni autósok közlekedési morálja. Aztán, hogy vannak az út mentén testi örömöket pénzért kínáló nők (magyarul: örömlányok**),  nem sok, de van. Integetnek is. És még akkor az is (döntő érv jön), hogy az emberek mosolyognak, nevetgélnek (nyílt színen!), beszélgetnek, van valami békesség az arcukon, sajnos, ez a mostani villámlátogatás arra igazán kevés volt, hoyg felmérjem, nőtt-e a kisváros coffee shop kávéház  kínálata, joint -ot pedig nem szívott senki, legalábbis nem láttam. Nem is éreztem, nem úgy, mint.

Meg még a híd is, tiszai híd, de a Tisza most csak egy csatorna, nem több, erősebb sodrás, ennyi a különbség, és ezt aztán igazán nehezen tudom megmagyarázni, hogy 20 év alatt egyszer sem mentem át a hídon, mindenesetre sem köd, sem vihar, sem hasonló gátló tényező nem volt szombaton, így átmerészkedtem rajta, át én, a fahídon.

ez már a híd, úgy nézzétek

azt azért elmondanám, hogy autóval átmenni egy olyan szerkezeten, ami recseg-ropog, hanghatásában legalábbis ezt üzeni, vízzel, sok vízzel alatta, az elsőre nem szerettem, másodjára (mert vissza is kellett jönnöm, ugyebár) viszont könnyedén abszolváltam, szokás dolga, ennyi

de tényleg, hoyg beálltam középre, nem én vagyok a csálé, de nem ám

*az, mondjuk, erősen vicces, hogy dívik az elektromos bicaj ezen a teljesen sima, lapos vidéken, nemcsak idősek, de nem ám

** még magyarabbul: kurvák

aranyat lel

Majd azt is leírom, hogyan semmisítettem meg az elmúlt egy év fényképeit tegnap éjszaka, de most még inkább csak azt, hogy amikor még ezt nem tudtam és reggel 3/4 7-kor vittem a Zsömit az erdőbe, akkor teljes köd/pára fogadott minket, készültek (új) fényképek.

WTF

Na, szóval, hogy még mindig itthon vagyunk és nem a  piac felé tendálunk, annak a cicus az oka, akit még meg kell etetni indulás előtt, és aki minden áldott nap óraműpontossággal  4 órakor megjelenik, az ablakon már egy 90 decibeles nyávogással kísért beugrással követeli kéri a kosztot. Kivéve a mai napot.

Így aztán ülünk a  kanapén és várjuk a macskát.

nyafogás garantálva

Remek dolgom lesz holnap, ugyanis piacra megyek. Igazira.*
Csak már most elindulok, mert nem a szomszédban van.

*hogy aztán majd sírhassak, hogy ez is csak a múlté, ilyen is már csak elvétve, bezzeg régebben és bezzeg amikor.... egyéb, a témával összefüggő ötletet a szerkesztőségbe várok, nyafogjunk együtt jeligére

nem dáma, nem dráma

 Erős bennem a késztetés, hoyg azt mondjam, a rózsa neve: halál. Csak félek, félreérthető.

a hasonlat pediglen nem metafora

Na, valami olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember egy nap rádöbben, hogy már  nem lesz több gyereke, van neki néhány, amivel a racionalitás szerint lehetne elégedett és az is, persze, de hoyg több már nem lesz, nem anyagiak miatt, vagy azért mert beteg lenne, egyszerűen úgy futott ki az időből, hogy észre sem vette. Többet már nem lesz két csík a teszten,  nem rugdos  gyerek a hasában (kerülöm a pocaklakó szót messziről), nem fog vajúdni és nem hoz létre új életet. Már soha.

Mivel azonban ez csak egy hasonlat, még annak is gyenge, mint a harmat, nem áll a metafora erős talapzatán, hát így vegyétek.

(és mivel bizonyos kor után kezd növekedni ez az alien, térjünk vissza majd rá)

utolsó szó joga

Én speciel nem gondolom, hogy egy gyerek álmai, akármilyen álmok is ezek, mondjuk, hogy eljusson a Holdra, nagyravágyás lenne*, de azt sem, hogy Shakeapeare-t eredetiben olvasni az lenne, sőt, ismerek embert, aki tényleg úszott delfinekkel, de még olyat is, aki gyerekként ábrándozott egy kalandos útról Mongoliába és lőn, szóval, nem gondolom, hoyg bármilyen álom/ábránd/vágy nagyravágyás lenne, én inkább arról az érzésről írtam... áh, már leírtam. Kár, hoyg továbbra sem érthető mindenkinek, de azt hiszem, az az álom, hogy mindig azt értsék, amit írok, az enyém marad.

Én csak azt szerettem volna, ha valakit szíven üt és csendben felteszi a kezét. A balt.

* más olvasatban: igen, azok. szerencsére.

elmondom, de nem lesz benne köszönet

Mivel látom a félreértéseket, elmondom, hogy ez egy szomorú poszt volt eggyel lejjebb, nem kicsit, hanem nagyon, és sajnálom, hogy ha engem viccesnek gondol valaki, nem vagyok, legalábbis nem mindig, ha viszont éppen nem, akkor nagyon nem. És azt is elmondom, hogy nem testről szól a bejegyzés, hanem lélekről, olyanról, hoyg mit gondolt az ember gyermekkorában, mi is lesz belőle, és miket fog csinálni, álmodozások és vágyakozások, gyermeki lélek, meg ilyesmi, de főképpen arról szól, hogy ebből mi lett, még inkább, hogy mi minden nem lett és ez szerintem végtelenül szomorú. Végtelenül.

Számomra legalábbis.

Meg talán arról is szól, hogy noch dazu elfelejti az ember (=én) az álmait, elfelejti, basszus, hát hogyan, és amikor meg egyszercsak rádöbben, az annál rosszabb, mégis inkább felejtse(m) el.

tegye fel a bal kezét, aki érzett már hasonlót

Már nagyon olybá tűnik, hogy nem fogom elolvasni a Shakespeare-összest eredetiben, nem úszom a delfinekkel meleg nyári napon, nem mászom meg a K2-t, nem tudom meg, milyen óceánparton aludni,  nem leszek világhírű író, meg nem-világhrű sem, nem hódítom meg a férfitársadalom javát, nem fogom felfedezni a rák ellenszerét, nem fogok hat nyelven beszélni, nem leszek misszionárius valahol Oroszországban, de ha már itt tartunk, nem fogok a transzszibériai vasúttal eljutni Irkutszk-ba, de aranyat sem fogok mosni Alaszkában, mint ahogyan rengeteg könyvet nem fogok tudni már elolvasni sem, megérteni főképpen nem, és nem fogom a csikket az Akropoliszról a városra pöccinteni.

Teljes mértékben megöregedtem elkezdtem öregedni.

(cím nélkül)

Mostanában radikális változások vannak, és nem a pink pólóra és a spontánul kapott rózsacsokorra (what's more: rózsacsokrokra) gondolok, hanem pl. arra, hogy este 8 után nem vagyok  hajlandó dolgozni, nem és nem. Ennek nyilván meglesz a böjtje, gondolom, majd éhen halunk, de azért azzal biztatom magam, hogy az éhenhalás előtt még lesz egy pár hónap, amikor már lefogytam, de még élek, és az milyen jó lesz, karcsún és fiatalosan fiatalon fogom leélni azt az időszakot, lehet majd sírni, hogy pedig mennyire megszépült az utolsó időkben.

Egyébként meg nekiálltam a kettes számú munkának, a mappát a szigorúan este 8 előtt végzendő felirattal láttam el.

Ki játszik a batyus játékkal?

Azaz: eredményhirdetés.

Az interjúhoz kapcsolódó nyereményjáték határideje  éjfélkor lejárt, 555-en olvasták el, szép, kerek szám, tetszetős. 145 helyes válasz érkezett a kérdésre, ez egyben a válaszadók száma is, most mindenki jól válaszolt.:) A sorsolást a random. org-ra bíztam, ez pedig a 12-es rajtszámot viselő versenyző,

vagyis 

Bobák Ágnes

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy itt volt, hogy olvasta az interjút, hogy kommentelt, hogy megosztotta, utóbbiért külön köszönet! Az interjú természetesen továbbra is elérhető itt, a megjelenés helyén, de létrehoztam egy gyűjtőoldalt is, ahová még ma felkerül ez az interjú is,  természetesen a játékra már nem lehet jelentkezni.

A folytatásról pedig annyit, hogy ezúttal nem kell ily hosszan várni, hamarosan újabb tehetséges embert mutatok be, meglehetősen izgulok magam is. :)