Dokumentálva

Általában nem tudom, mi az,  amit itt mutattam, mi az, amit a facebukon, a naprakészséggel is adónak problémák, mindenesetre azt hiszem, ezek a képek itt nem szerepeltek még. Azt hiszem.

Pironkodva

A Zsömi egyébként fetisiszta*,  de ezt gondolhattuk volna még egészen kiskorában is, amikor lerángatta a polcokról a ruháinkat, s azokban hempergőzve aludt, csak akkor mi még azt gondoltuk, hogy a mi illatunk kell neki, a kis drágának, hát de édes. De nem, neki textil kell, kevés annál nagyobb boldogság van, mint a textilek közé dugni az orrát, ellopni valamit az asztal alól, de jöhet a vatelin is, áhítattal rágcsálja. Sajnos, nem tesz különbséget a fogyasztható és a tiltott termékek között, azonban a határt  nem a pamut-viszkóz jelenti, hanem a saját engedékenységünk, például a múltkor, a konyhába vásárolt két rongyszőnyeg széle egy reggelre megkezdődött, bár megbeszéltük, hoyg ezt nem, nagyon nem, s ugyan figyelünk rá, valahogy mégis sikerül le-lecsípnie belőle egy darabot, inkább sort. Szerintem azt hiszi, hogy ha komótosan sorról sorra halad, akkor az nem feltűnő, kevésbé észrevehető, ha a szőnyeg rövidül, mintha kiharapna belőle egy tenyérnyi darabot. Csak egy sort esténként, mintegy desszertként.

* a bálványos értelemben, nem az elsődlegesben

Nem nyafognék, de most már késő

Végülis nem azt mondtam, hogy ami rossz, abban is csak a jót keresem, hanem azt mondtam, hogy igyekszem meglátni a jót, a kettő nem ugyanaz. Meg azt is mondom, hogy van különbség a tényközlés és a nyafogás között, ugyebár. Ha pedig így van, akkor csak mondom, hogy a kis Zsöminek, aki már baromira nem kicsi, mert 32 kg, az ehhez megfelelő magassággal, szélességgel, bundával és mindennel, szóval, csonthártya-gyulladása van. És fáj is neki. Ma orvoshoz mentünk megint, ill. tegnap kihívtuk a helyit, aki távgyógyítással, ill. ránézéssel gyógyított, s bár mint kiderült, tulajdonképpen hasonlót mondott ő is, csak éppen nekem nem tetszett a diagnózis megállapításának módja, de a kezelése sem, így ma iszonyú keservvel megint bepakoltuk az autóba a kutyust és átmentünk ahhoz a dokihoz, aki az allergiát orvosolta.

Kiderült, hogy nemcsak az a lába fáj, amelyikre/amelyikkel sántít, hanem még három, magyarul mind, csak ez ilyen kis hőskutya, a mi Zsömink egy hős. Mindez pedig azért van, mert iszonyúan megnőtt hirtelen, s bár nőtt az izomzat is, meg nőttek a csontok is, csak éppen az utóbbiak nem erősödtek abban a tempóban, ami kívánatos lenne, így az izom húzza a csontot, ha jól értettem. De ez helyrehozható, gyógyítható. 

Így ma délelőtt, ahoyg azt Buci barátném szokta mondani, tízezer fölöttiért mulattunk.

Érzékeltetésképpen egy before-after, bár az előbbin már 9 hetes, utóbbin meg még nincs 7 hónapos, pedig már túl is léptük.

Böjtölve

Hosszan gondolkodtam rajta, hogyan is lehetnék én a böjtnek aktív része. Ha jól érzékelem, már túl vagyunk azon, hogy pusztán a húsról mondjunk le, sokkal inkább átvitt értelmet kap a böjt, önmagunk megtartóztatása, valahogy így foglalom össze. És ez szerintem remek. 

Először arra gondoltam, én a léckatonáimat bontom le, egyiket a másik után, lassan, komótosan, eltüntetem sün-életem tüskéit, de azért mégse vállaljunk olyat, ami előre kudarcra van ítélve, ugyebár, viszont van nekem még néhány olyan tulajdonságom, amitől ha megszabadulnék, könnyebben lélegeznék, egészen biztos vagyok, ráadásul nem kevés önmegtagadást igényel a végrehajtás. Például született  pesszimista vagyok, vallom, hogy az optimistától csak az különböztet meg, hogy nekem több infó van a birtokomban, szeretek komor és viharos képet festeni magam elé, akadályokat és gátakat és ellenállást látok ott is, ahol nincs, mert az nem lehet, hogy nincs, ha  pedig mégsem, akkor ez nyilvánvalóan csapda. Szeretek nyafogni, nyafogni nagyon szeretek. Sajnos. Fetrengeni a nyafogásban, az a nekem való.

Amikor NH-néval arról értekeztünk, hogy hogy is van ez a dolog az elégedettséggel, meg amikor magamban értekezem erről, mert egyre gyakrabban bukkan fel mintegy önvizsgálati kérdésként, szóval, ha végiggondolom, akkor azért látom, hogy rengeteg jó dolog vesz körbe, de azért szeretném hozzátenni, hogy nem kell ehhez tudatos átgondolás, anélkül is bennem van, de azért én szeretek megmerülni az önsajnálat mocskában, mit tegyek, ez van. Mostanában elég élni a mindennapokat,  noch dazu ki sem kell lépnem a magam köré húzott kerítés mögül, benne vagyok a sűrűjében, de azért azt nem gondolom, hogy mi lennénk a legrosszabb helyzetben. Mondom ezt úgy, hogy engem gyerekkoromban sem érintett meg az "Afrikában meg éheznek a gyerekek" szöveg és az a helyzet, hogy most sem attól  érzem magam jobban, ha látom a FB-on, hogy a világ másik felének még  nehezebb. Én ilyen cinikus is vagyok, vagy miaszösz. 

Még azt is hozzáteszem, hogy nem hiszek a pozitív gondolkozásban sem, meg az ezotériában sem, meg a keleti vallásokban sem, mindezek összemosásában sem, én mélyen hívő (keresztény)ember vagyok, a leggyengébb láncszem az Isten-ember viszonyban, azonban. Azonban tudom, hogy képes vagyok belesüppedni a saját magam mocsarába azzal, ha csak a negatív hatásokra figyelek, mert közben eltelik egy nap, egy hét, egy év, én meg itt ülök és nyafogok (visszacsatolás: abban jó vagyok), ahelyett, hogy legalább ami jó van, arra figyelnék. A múltkori bejegyzésnél írta Kata, hogy ők akkor most minden este három jó dolgot emelnek ki a napból, meg NH-né is írta, hogy ő pedig egész nap koncentrál a jóra és ez engem megfogott, mert ez nekem erőfeszítés, nem is kevés, önmegtartóztatás a javából, hogy én a jóra koncentráljak, miközben itt van mellettem karnyújtásnyira a megszokott, jól bevált, ismerős nyafogásom, körítve némi pesszimizmussal? Mint másnak a húsostál böjt idején, olyan nekem a nyafogás. 

Szerintem Isten elfogadja ezt az én böjtömnek, én úgy gondolom, van benne lemondás, megsanyargatás, önfegyelem, nehézség is, tiltólista  is (még egy rendes nyafogást sem?). Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ez életszemléletté válna, de még csak a későn kezdett böjt első napján vagyok,még sok gyakorlásra van szükségem. Én vagyok Isten idétlen báránya, de nem baj.

Kezdve a sort rengeteg jó dologgal... 

például a tegnap éjjel, a fürdőszobában, a mosdó alatt látott (számomra) azonosíthatatlan objektumról kiderült, hogy mégsem macskakaki

például az éves gázelszámolásunkat 0-ra hozták ki
például nagyon megörültem az egyébként nem böjti desszertről készített fotómnak

például sikerült mindebben a jót meglátnom.

Lehűtve

Muszáj valami vidámabbat is.

Megelégedve

Miután elolvastam ezt, én egy frappáns, okos, szerethető, emberbarát bejegyzést akartam ideírni arról, hoyg is folytatódott ez az elégedettségről szóló eszmefuttatásunk bennem, csak aztán kiderült, hoyg a  férjem fizetése, mely (az ismert helyzetnek köszönhetően) előbb felére csökkent, majd még alább, most (az ismert rendelkezések következtében) újabb (számunkra jelentős) csökkenésnek indult, így egyelőre még nagyon gondolkodom, hogy milyen belső meggyőzéssel, praktikával tudjam elégedetten szemlélni a világot, s benne magunkat.

Idebiggyesztve

Félbehagyva

Időnként előfordul, nem sokszor, de mégiscsak, hogy nem bírok elolvasni egy könyvet, ez főképpen akkor szokott megtörténni, amikor minden kísérlet ellenére sem érdekel a történet, vagy éppen olyan élvezhetetlen stílusban íródott, amitől én borzongok, néha pedig az olvasók figyelmének megtartása érdekében tett görcsös igyekezetet érzem, de a legrosszabb, ha mindez együtt van. Általában elolvasom a könyveket, első oldal-  utolsó oldal, s bár mostanában elfáradtam egy-egy könyv utolsó lapjainál, szerettem volna, ha pontot teszünk a történet végére, ne legyen ilyen lassú, elnyújtott haldoklás, elvégre távozni tudni kell, ehhez képest gyakran, amikor már semmi mondanivaló nincs, egyszerűen csak mintha nem találták volna a befejező sorokat, még egy kicsit, meg még egyet, mint amikor a beteg már rég meghalna, de az orvos kötelességének érzi (elvégre felesküdött  rá) az életben tartást, szoktam így érezni, de ez egy másik post, azt hiszem, csak valahogy idetolakodott, szóval, én amit elkezdek, azt 90 %-ban el is olvasom, ez nem dicsőség, hanem megállapítás. 

Ez a slágerkönyv azonban, ez az Ízek, imák, szerelmek, ez nem ment le a torkomon, a 10. oldal körül éreztem, hogy nem, nem ízlik, nem szeretem, nem érdekel, de ilyenkor mindig előjön az érzés, hogy de, biztosan fog, csak hagyni kell kibontakozni a történetet, bele kell mélyedni, mindezt megspékelve azzal a bűntudattal, hogy ezt nekem küldték*, kedvesek voltak, becsomagolták, postára mentek vele, pénzt adtak ki értem, szóval ennek tetszenie kell, igenis. Fogcsikorgatva. De nem, nem bírom elolvasni, ez van, én már ahhoz öreg vagyok sokat olvastam, hogy ne akarjak szenvedni.

Még szerencse, hoyg éppen ma érkezett meg a nyereményem, az Esze Dóra könyv. Hogy utána mi lesz, nem tudom, bízom abban, hoyg nyakunkon a wamp, s majd jönnek a könyvtárosaim.:)

*jelezve, hogy nem tetszett az olvasónak

Értetlenkedve

Az egyik legsemmitmondóbb, legérthetetlenebb mondat, amit bemutatkozásnál magukról írnak emberek, az az, hogy szeretem a szépet.

Verselde

Károlyi Amy: Szó

Vannak csendek,

mikor a percet

átüti a szó.

Nyiss ki ajtót és ablakot

Isten a látogató.

Hagyd minden dolgod,

a szóra figyelj

Oly ritkán hallható.

Átömlik rajtad, mint egy ölelés,

mikor Isten meglátogat,

Te vagy a hang,

a szó.

Beleszuszakolva

Az a szerencse, hogy ezek a ruhák elasztikusak - mondja Zoltán, miközben a hosszú tél utáni első rendes bicajozáshoz öltözik be.

Swallowtail shawl

Ez tehát a Swallowtail kendő, ma kikerült a tűk alól. Nagyon finom, szinte légies, az egész 53 gramm, pedig duplaszállal kötöttem.  Hihetetlen.

Természetesen nem ilyen a színe, hanem egészen mély lila, nézzétek el nekem.

Nem tudom, mi lesz vele, valószínűleg ugyanaz, mint a többivel, itt fog állni, remek karrier. Egyszer készítek egy listát, mi minden van a polcaimon.

  

Gombócgyár

Nem üzem,  hanem gyár. Ott készülnek a gombócok, a szilvások, a sárgabarackosok, sok,  meg rengeteg is, mert gombócnak lenni jó. Még inkább enni.

Késlekedve

Hónapok óta vár a megrendelő erre a táskára, nem tudom, miért halogattam, fogalmam sincs. Szeretem a formát, szeretem a textilt, kedves is, a színe is finom meleg, tehát akkor nem maradt más tényező, mint jómagam. Most nekidurálom magam és a szintén hónapok óta húzódó zöld változatot is elkészítem.

Aprózva

Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy elveszek a részletekben, hogy már nem érdekelnek a nagy történések, apróban élem az életet, egyik nap, másik nap, semmi sem sürgős, semmi sem lényeges, semmi sem kell. Illetve kell, de még sürgős is, csak éppen elveszek a részletekben.

Swallowtail

Hogy megtanuljak nuppokat kötni, ilyen apró célokat is kitűztem idénre, nagyon komolyan vettem a tervezést, amint látható.

Megtanultam, de nem szeretem. Viszont tudok örülni annak, hogy bármikor köthetek olyan kendőt, amelynek mintájában nuppok is vannak, hiszen megfejtettem a titkot. Tudok örülni az apró tudásnak is, sőt, néha azt érzem, egyre inkább csak az apró dolgoknak tudok örülni. Apró lépések.

Félresikerülve

Azt hiszem, több elkészült táska is kimaradt a blogból, igyekszem pótolni. Ez a Smart-ies tegnap készült el, értékelhetetlen, nem színhelyes fotókat sikerült készítenem róla, volt is egy komment a facebukon, hogy egy jó gép és egy fotótanfolyam kellene nekem. Igen.

S mivel nem látszik, elmondom, hoyg zöld-kék-barna a színe, a fülét pedig azért szeretem, mert két éve lapult egy doboz mélyén, már majdnem visszacserélni indultam vele, míg meglelte hazáját.

Így készül a caprese

Mindig is volt veteményesünk, mióta  itt lakunk, ahol, először a városlakók összes vágyát belevetettem a kertbe, hoyg aztán ne győzzem, s csak a munkát lássam benne, így mulat egy magyar úr. Aztán az évek során szépen csillapodott ez a düh, meg talán okosodtam is, de tény, hogy palántát még soha nem vetettem, kaptunk is mindig, vettünk is mindig, most azonban kedvem támadt kísérletezni, legfeljebb nem sikerül, már ilyen laza is tudok lenni. Néha.

A tojástartó ficakjaiba csak kettő-három magot szórtam, ami részemről a napi türelemmennyiség maximumát jelenti, mára kifogytam belőle. Lesz balkonparadicsom, remélem, balkon nélkül is akar majd nőni, ezzel nem szolgálhatok, csak kerttel, talán nem finnyáskodik, bár elég úri kinézete van, ebből azért majd lejjebb kell adnia, falun van vagy mi a szösz. Van determinált növésű paradicsom is, akármit is jelentsen és az utolsó három sorban van bazsalikom is, szóval, amikor felballagok a kertbe némi mozzarellával egy meleg nyári estén, akkor én a caprese-t szüretelni fogom.

Több fénykép a szokásos helyen.

Háttér, ami előtérben van

Fehér virágot sosem, mindig a színeset, mindig csak azt. Ma a derűt jelenti nekem mégis, hoyg tiszta, friss és szelíd, s ki tudja, a virág kapcsán miről, kiről is beszélek én.

 

A naptárt magamnak készítettem, mert tetszeni látszott, hoyg ha erre vágyom, legyen szem előtt a vágyam, el ne halkuljon, el ne tűnjön. Ha mégis másnak is tetszik, szívesen elküldöm e-mailben a megfelelő méretben, csak szólni kell.

Tipródva

Nekem a második, sokaknak az első tetszik. Sóhaj.

Csodálkozva

Miután szombaton útnak indítottuk Virágot*, a nagy bánatra való tekintettel elmentünk moziba, nekünk ilyen a szomorkodós magatartásunk, mert úgy gondoltuk, nem tudunk mi azonnal és csak úgy hazajönni, átmenetet képeztünk magunknak, és megnéztük ezt a filmet. Gondoltuk, hoyg egy izgalmasos kémfilm majd jól eltereli a figyelmünket, az kell nekünk. Nem is a film volt az érdekes, hanem a közönség, én olyat moziban még nem tapasztaltam az elmúlt 10 év során, hogy a film végén a közönség nem pattan fel, nem kapja a kabátját és nem tömörödik a kijáratnál, na, most az történt, hogy már régen a stáblista végén jártunk, megjelentek a takarítók, a nézők pedig csak ültek és zavartan néztek maguk elé, de komolyan. Én ezt annak tudtam be, hogy ugyanazt érezhették, mint mi, mi is üldögéltünk még, ugyanis  a film nagyon ...furcsa volt. Semmi üldözéses jelenet, semmi lövöldözés (az elején volt valami, csak akkor még nem tudtam, hoyg ez az akciójelenet), nem nőtt a feszültség, nem rakódtak egymásra az információk, nem lett gyanús senki, hanem végig  egyenletes hőfokon, kitartóan ment minden a maga útján, mígnem egyszercsak ott ült egy szobában a kedvencem, hoyg akkor ő itt most a kém. És mégis, a hangulata, az operatőri munka, az nekem nagyon tetszett, jó sötét volt, azt szeretem, igen.

*igen, minden bejegyzés ezzel kezdődik, ebben élünk