Sajnos,

egyre nehezebben pihenem ki magam, amihez hozzájárulhat az a tény is, hogy nem pihenek.

1707. bejegyzés, melyben dőzsölök

Az, kérem, úgy volt, hogy a múltkor akartam írni egy bejegyzést, hogy ilyenkor szoktunk Párizsba menni*, csak ezt nagyon félreérthetőnek éreztem, holott éppen az lett volna a lényeg, hogy most azonban nem, sőt, a közeljövőben sem, de még az is lehet, hogy egyáltalán nem, bár ezt az opciót nem kedvelem. És arról is akartam már írni, hogy milyen kedvenc helyeim vannak nekem Párizsban a fővárosban, az egyik például a Bocadillo az Astoriánál, ami nekem egy falat Párizs, mert mindig ilyen helyeken reggeliztünk/ebédeltünk, ráadásul tök nagy a szendvics és úgy, ahogy én szeretem, hogy sajt és szőlő, finom a kávé és a narancslé mindig friss, van wifi és lehet olvasgatni hosszan, meg  csak úgy nézni a járókelőket, de akár bambulni is, senki nem szól rám. És az jó.

És a másik, a friss élmény, a table! boulangérie a Mammut mellett, ami meg pont olyan, mint bármelyik francia pékség, hogy pékség is, de cukrászda is, meg egy kicsit kávézó is, hogy minden egyes sütemény egy remekmű és finom és van benne anyag,nem felfújt lufi, hanem tömör gyönyör kívül és belül . És ez is milyen jó már, hogy van ilyenünk is, nem állítom, hogy én mindennap, még ha bent laknék, akkor sem, de azért ilyenkor, amikor fáj a szívem sok dolog miatt és -ért, akkor ezt én kiutalom magamnak. 

(nem veszek elő több fotót az archívumból, ígérem, csak jelzem még, hoyg az alsó fotót kirakaton keresztül fényképeztem,olyan rendes nyálcsorgatós fénykép ez)

És azt is el szeretném mondani, hogy vasárnap a wampon, a büfében a nem kevés pénzért adott, egyébként finom ebédhez nekem kellett egy kis ErősPista, mert én azt szeretem, ha ég a szám és lángol a torkom, ezért a kasszánál kitett kis üvegből vételeztem az ebédemre, amiért felszámoltak nekem 30 forintot és ezen én nagyon megsértődtem, hogy micsoda kalmárszellem ez, most pedig a kis boulangérie-ben helyre kis dobozkába kaptam a két süteményemet O, azaz nulla forintért, és akkor ilyenkor szeretem azt gondolni, hogy na ugye, hoyg lehet így is, kedves polgártársak.

 

Egyébként meg az van, hogy bár az itthon tartózkodó gyermeknek adtam a süteményből, meg félretettem a majd érkező férjnek is, csak közben meg eszembe jutott, hogy neki vettem Giotto-t is, így haraptam még egyet és most már csak mutatóban van, de mint tudjuk, a jóból kevés is elég. Ez pedig meglehetős.

Még idebiggyesztem, hogy Habsburg tányérra tettem a süteményt*, nálunk ilyenek vannak, Habsburg tányér,  nem vicc, szeretnék megfelelni a címben jelzett állapotnak, mármint hogy dőzsölök, ki kell élvezni a jót, mert ennek mostanában nem lészen folytatása, tehát hogy zárjam íz ívet, se Párizs, se Habsburg, se boulangérie.

* ilyen gyönyörű őszi időkben

** nem merem lesütizni, na

Kellene ide

egy frappáns bejegyzés, de engem legyűrtek az elemek, a hideg, a talpfájásra, a fejfájásra, a kifárasztásra törekvő elemek.Nyertek.

Vasárnapi vers

Bulat Okudzsava: Asztali lámpák

Arszenyij Tarkovszkijnak

De imádom az asztali lámpát,
ha megőrzik a régi korok.
A jelenben is megveti lábát
könyvespolcok erős menedékén,
ha hogy zászlaink árnya lobog,
de alattuk huszári parádén
ügető lovasok - ez a fátum:
születés s a halál kavarog.

De imádom az alkonyi ernyőt,
ama sok elegáns figurát,
a sok délceg urat meg a delnőt,
alakok idegenszívű pózát,
ahogy árnyakon, éveken át
ideáljaimat idehozzák,
mire könnyeim végre beisszák
daliás koraink sugarát.

De kioltja az asztali lámpát,
ha a pirkadat árja megint
tovasöpri a hajdani drámát
meg a lírai létet - a holnap.
Papírhalmokat egybelegyint,
melyeket precízen teleírónak
s közönyével a köznapi szónak
jeleikkel hideg kezeink.

De ha fénybe borítja az ernyő
a reményt, a dühöt - az a jó.
Ez az alkonyi lágy, puha felhő,
e mosolyszavú égi ajándék.
Hiszen ennyi a földi való:
ha nem áldozod erre, mi van még:
diadalt meg a könnyet -
a szándék csak az éjféli illúzió.  

Hát akkor.... wamp!

1701. bejegyzés, melytől Okudzsava sírva fakadt volna

Mindkét napon

a wampon,

mindenféle

big bag-ek.

1700. bejegyzés, melyben bosszankodom

Adva van egy disznóól,. nevezzük lakóhelynek, amelyben vannak a kész táskák, a majdnem készek és a már biztosan befejezetlenek, az ezekhez még szükséges vagy már nem kellő textilek, néhány nagyobb doboz, állványok és egyebek, s akkor még csak a most kialakult állapotról szólok, az alaphelyzetről, tehát a vasalnivalókról, a tiszta, de el nem pakolt ruhákról, könyvekről, egyebekről nem, és ez mind csak a látszat*, mert most nem szólok a belső rendetlenségről sem, hogy wamp előtti napon én szép csendben megőrülök, de most ezt sem ecsetelem, hanem csak megkérdezem, hogy honnan jön ilyenkor az a csillapíthatatlan vágy, hogy nekem Okudzsavát kell olvasnom, magyarul, persze, hogy jó sok időt töltsek előbb guglizással, majd olvasással, emberek, ez a vég.

*bár látványos látszat, azt el kell ismernem

Két olyan táskát

mutatok, amelyik egyik sem olyan, mint amilyennek látszik, sötét, hideg, borongós idő van, mondjuk ezért és nem azért, mert nem tudok fényképezni vagy kis vacak lenne a gépem.

 

(nem szürke alul, hanem zöld)

 (nem sárga középen, hanem zöld)

Ennek a táskának

pedig az a története, hoyg az egyik törzsvásárlóm (nevezzük Nikinek) szeretett volna egy ilyen táskát, sokadik enyém táskának, de a majd határidőt adta, ami nekem  olyan, mint amikor a mesében a  Halál megy a dolgára, de mivel az ajtóra az van írva, hoyg holnap, így mindig dolgavégezetlenül távozik*, hasonlatosképpen vagyok tehát én a majd-dal. Aztán kiderült, hoyg házat vesznek és most egy kicsit még tol is a konkrétnak eddig sem nevezhető határidőn, de akkor a kollégái összefogtak, s valami neves napra (=nevenapra) megrendelték neki mégis. És akkor én egy kicsit összekaptam magam.

Ennyi a történet, nem több.Kiderült, hoyg nem is izgalmas?

*nem írom le a teljes mesét, ha nem bánjátok

Blokkolva

Azért blokkolás után mindig örülök, hogy erőt vettem magamon.

Minden valamirevaló,

iskolába járó gyermeknek, felnőttnek van már tolltartója, gondolom én. Nem baj, én azért készítettem még párat.
A kedvencem a harmadik oszlop harmadik sorában van. :o)

1696. bejegyzés, melyben elvesztem a humorom és nem tudok nevetni rajta

Álmomban elvesztettem a humorom, azon sopánkodtam, hogy már  a humorom sem a régi, nem tudok nevetni magamon, de már másokon sem, aztán felébredtem, s nem tudtam nevetni azon, hogy ettől mennyire megijedtem álmomban, szóval, azt hiszem, elvesztettem a humorom, nagyjából 3-és 4 között.

1695.bejegyzés, melyben sírva vígadozom

Olyan (francia) filmekre vágyakozom mostanában, amelyben a főhős, nevezzük anyának, kicsit rosszul viseli, hogy gyermekei önállósodnak, kicsit pityereg, meg néha nagyon is, közben pedig azért örül is, így aztán gyakran nem is tudja hová tenni önnön magát, mert még nem tudja, hoyg ez neki most jó vagy éppen rossz, esetleg mindkettő, meg töpreng az élet nagy kérdésein, úgyismint elmúlás, ilyen melankolikus mama a főhős, hogy akkor ő most már öreg? vagy még nem? majd jövőre?, de a végén minden jóra fordul a filmben, kiderül, hogy nem öreg, nem elmúlás, nem rossz, sőt, jó, hogy új élet és kihívás és szuper és ezt felismerve a végén minden gyerekkel együtt vihorászva szépen elkúszik a kép.

Vagy valami ilyesmi.

1694. bejegyzés, melyben nem szeretek

Minden kötésbe nagy örömmel kezdek bele, érdekel, izgat, akarom és kell, és ez a lendület kitart egészen az utolsó sor utolsó szeméig, a leláncolásnál azonban már lankad a figyelem, s amint lekerül a tűről a kendő, érdeklődésem elillan, így szert kell tennem egy olyan emberre, aki blokkol és behúzkodja a szálakat, mert azt nem lehet, hogy a házban jelenleg van kendő blokkolás nélkül, van kendő blokkolva, de szabadon lógó szálakkal és elenyésző mértékben, de tényleg van kész kendő is.

Ez még nem az.

Azért, ha rendes (ön)vizsgálatot tartok, észre kell vennem, hoyg van félbehagyott kötés is, tehát akkor a fent leírtak bizonyos fenntartással veendők.

Újratöltve

1692 bejegyzés a ... mindennapokról

Az  úgy volt, hoyg van ez a kutya. A Zsömi. És mivel ő van, ezért nekem semmi időm sincs, szokott ez így lenni kisgyermekes kiskutyás családoknál. Mivel még nagyon kicsi (most 7 hetes) és nagyon kajla és nagyon félénk és nagyon mamás, nem tudja, hogy a kert az igazából egy nagy játszótér, nem kell mindig a mama szoknyája mellett ülni, meg az ölében. Nélkülünk nem megy sehová, a koronagyémántokat nem őrzik úgy, ahogy ő engem, az asztalom alatt van varrás közben, rágcsálja a lábamat és segít nyomni a pedált. Nagyjából egyiknek sem tudok örülni, én hálátlan mama.

Rendszeresítettünk egy felmosóvödröt direkt neki, legyen ez mindig kéznél, sosem tudni,bár azt kell mondjam, nagydolgokat már odakint, a kisebb dolgok pedig kisebb jelentőségűek, legalábbis szerinte. Mi nem használunk kutyapelenkát, őszintén én azt sem tudtam, hoyg ilyen van, ennyit haladt a világ, míg nem figyeltem oda, de az is igaz, hogy nincs kedvem pelenkázni, elszoktam én már ettől, na. Ellenben egyrészt van a Márta által is ajánlott dorgálás-dicséret, de ez semmi, mi kérem, pelus nélküli haladó szülők vagyunk, mi EC-zünk. Sajnos, én nem tudom teljes mértékben osztani az EC iránti lelkesedést, én nem magáért az EC-ért alkalmazom, hanem azért, hoyg ne csorduljon már be. Ki. Így aztán nálunk ez nem szemlélet, hanem praktikum, nagyon is. Viszont elég jól alkalmazzuk, amint látjuk,  hoyg Zsömi szagolgat és forgolódik, már megyünk is ki, igen, magától még nem ismeri fel, hoyg neki most a nyitott ajtón kellene pár lépést tennie és ott, ehhez kellünk mi is, de velünk már remekül. Gondolom, ez olyan pavlovi. Csak ne az legyen, ahová megyünk, ott mindig.

Nagy dolgokat köszönhetünk mi ennek a Zsöminek, például az ágyunk melletti polc legalsó részét kirámolta, itt vannak a nagyobb patchwork dolgok, kidobálta a (szerinte) felesleges dolgokat, így derült ki, hogy a babatakaró igenis megvan, örültem is neki. Aztán egy éjszakai EC-zés során* némiképp kosztolányis szakrális élményben részesített, mármint nem ő, ő tette a dolgát, én viszont elámultam a hajnali fél hármas égbolton, hogy a kezemmel leérem a csillagokat, azt a rengeteget.

Amivel tényleg nehezen birkózunk, az az, hogy nem bír nélkülünk lenni, így aztán nehéz dolgozni, pedig mi aztán játszunk vele, birkózunk, futunk, ölemben van, ahogy kell, de hát néha azért kell dolgozni.Hogy tudjuk majd őt etetni. Mert étvágya is van. Meglehetős. 

Amikor elalszik, akkor gyorsan dolgozunk valamicskét, de előfordult, hogy nem bírtunk vele, viszont muszáj volt dolgozni (én kérek elnézést). És egyszer, amikor nem működött a dolog, mármint, hogy ő ébren, mi meg dolgozunk, ráadásul játszásiból a lábamba nyomogatta a hegyes fogait, akkor kiraktuk az udvarra, légy nagyfiú, sőt, légy falun élő kutya (ami még mindig egy fokkal jobb a falusi kutyánál), de a hirtelen haragunkat megbánva utánavittük Pedrót, a jegesmedvét, aki ugyan a Legnagyobbé, de most személyiséget cserélt és kutyatestvérré vált. Mert azzal lehet játszani és lehet vele aludni. Így történt, hogy a kert közepén Zsömi rábukott a Pedróra és együtt aludtak bizonyos utcabeliek nagy derültségére.

A végére hagytam a legkínosabbat, hogy is mondjam, a kiskutya néha nemcsak az orrán át engedi ki az elhasznált levegőt, hanem egyéb testnyílásán is, azon, ami az orrával ellentétes irányban található. És szagos. Konkrétan büdös. Bennem feléledt a gyanú, hoyg ez direkt volt, hogy mi ezt a kutyust kaptuk az alomból, de ezt tagadta a volt gazdi, viszont hoyg hogy nem egy hét után eszébe jutott, hogy az egyik felmenőt Pukinak nevezték,  nem tudni, miért, mindenesetre mi azóta Pukifia Pukinak is hívjuk a nekünk jutott jószágot.

Gondolom, a wampra meg majd a fotókat viszem.

*igen, éjszaka is kivisszük

Ezt a két színt szeretem, de szeretem

De mert most nem együtt vannak, egymás mellé tettem őket, mármint a fotójukat.

Melyiket választanád?:o)

1690. bejegyzés, melyben az őszről (is) regélek én

Nem a jókedv elrontása a célom, de azért azt mondom, hogy állítólag lesz még nedves és nyomorult is az ősz, nemcsak ezt a színes képét mutatja felénk, hanem Janus arcának másik oldalát is,  s akkor, majd akkor nagyon jó lesz, hoyg ez a táska vízlepergető textilből készült.

 

Az pedig elgondolkodtató, hogy mostanában a táskák oldalról mutatnak nálam valahogy, kár, hogy ilyetén  módon a lényeg szabadfelhasználásúvá válik. De az is lehet, hogy ez jót tesz nekik.

Katának két táskája,

legyen neki jó napja! Méretre, fazonra egyforma, csak a színes textil a különböző (bár mindkettő Amy Butler), két barátnőnek, akik közül az egyik törzsvásárlóm.

Nem lustaság az oka, hogy a pink táskáról egyetlen fotó kerül a nyilvánosság elé, hanem a szokásos értékelhetetlenség.

1687. bejegyzés, melyben találos kérdést teszek fel

A két kép között mi a különbség? Mert hasonlóság van, az azért remélem, látszik.

A felső képen látható nyaklánc az enyém*, Judittól kaptam, csak úgyba, az alsó képen lévő táska viszont nem az enyém, keresi gazdáját, mondjuk a wamp-on. Releváns a különbség, mondtam én.

* Zsófi! az enyém, csak kölcsönben van nálad, nem felejtetted el, ugye?

Patentolok, tehát vagyok

Számtalanszor előfordult már, hogy a próbadarabokon remekül  ment valami, aztán élesben gellert kapott a dolog és mégsem, de most tessék, igenis tudok patentot beütni. Nem kívánok erről több bejegyzést írni, csak mutatni a végeredményt, mint most a kívülről fekete textilbőrből készült, belül viszont piros pénztárcát. Mert belül mindig több van, mint ami kívül látszik.

Vasárnapi vers

Nemes Nagy Ágnes: Október


 Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátú cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasú gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.