Az úgy volt, hoyg van ez a kutya. A Zsömi. És mivel ő van, ezért nekem semmi időm sincs, szokott ez így lenni kisgyermekes kiskutyás családoknál. Mivel még nagyon kicsi (most 7 hetes) és nagyon kajla és nagyon félénk és nagyon mamás, nem tudja, hogy a kert az igazából egy nagy játszótér, nem kell mindig a mama szoknyája mellett ülni, meg az ölében. Nélkülünk nem megy sehová, a koronagyémántokat nem őrzik úgy, ahogy ő engem, az asztalom alatt van varrás közben, rágcsálja a lábamat és segít nyomni a pedált. Nagyjából egyiknek sem tudok örülni, én hálátlan mama.
Rendszeresítettünk egy felmosóvödröt direkt neki, legyen ez mindig kéznél, sosem tudni,bár azt kell mondjam, nagydolgokat már odakint, a kisebb dolgok pedig kisebb jelentőségűek, legalábbis szerinte. Mi nem használunk kutyapelenkát, őszintén én azt sem tudtam, hoyg ilyen van, ennyit haladt a világ, míg nem figyeltem oda, de az is igaz, hogy nincs kedvem pelenkázni, elszoktam én már ettől, na. Ellenben egyrészt van a Márta által is ajánlott dorgálás-dicséret, de ez semmi, mi kérem, pelus nélküli haladó szülők vagyunk, mi EC-zünk. Sajnos, én nem tudom teljes mértékben osztani az EC iránti lelkesedést, én nem magáért az EC-ért alkalmazom, hanem azért, hoyg ne csorduljon már be. Ki. Így aztán nálunk ez nem szemlélet, hanem praktikum, nagyon is. Viszont elég jól alkalmazzuk, amint látjuk, hoyg Zsömi szagolgat és forgolódik, már megyünk is ki, igen, magától még nem ismeri fel, hoyg neki most a nyitott ajtón kellene pár lépést tennie és ott, ehhez kellünk mi is, de velünk már remekül. Gondolom, ez olyan pavlovi. Csak ne az legyen, ahová megyünk, ott mindig.
Nagy dolgokat köszönhetünk mi ennek a Zsöminek, például az ágyunk melletti polc legalsó részét kirámolta, itt vannak a nagyobb patchwork dolgok, kidobálta a (szerinte) felesleges dolgokat, így derült ki, hogy a babatakaró igenis megvan, örültem is neki. Aztán egy éjszakai EC-zés során* némiképp kosztolányis szakrális élményben részesített, mármint nem ő, ő tette a dolgát, én viszont elámultam a hajnali fél hármas égbolton, hogy a kezemmel leérem a csillagokat, azt a rengeteget.
Amivel tényleg nehezen birkózunk, az az, hogy nem bír nélkülünk lenni, így aztán nehéz dolgozni, pedig mi aztán játszunk vele, birkózunk, futunk, ölemben van, ahogy kell, de hát néha azért kell dolgozni.Hogy tudjuk majd őt etetni. Mert étvágya is van. Meglehetős.
Amikor elalszik, akkor gyorsan dolgozunk valamicskét, de előfordult, hogy nem bírtunk vele, viszont muszáj volt dolgozni (én kérek elnézést). És egyszer, amikor nem működött a dolog, mármint, hogy ő ébren, mi meg dolgozunk, ráadásul játszásiból a lábamba nyomogatta a hegyes fogait, akkor kiraktuk az udvarra, légy nagyfiú, sőt, légy falun élő kutya (ami még mindig egy fokkal jobb a falusi kutyánál), de a hirtelen haragunkat megbánva utánavittük Pedrót, a jegesmedvét, aki ugyan a Legnagyobbé, de most személyiséget cserélt és kutyatestvérré vált. Mert azzal lehet játszani és lehet vele aludni. Így történt, hogy a kert közepén Zsömi rábukott a Pedróra és együtt aludtak bizonyos utcabeliek nagy derültségére.
A végére hagytam a legkínosabbat, hogy is mondjam, a kiskutya néha nemcsak az orrán át engedi ki az elhasznált levegőt, hanem egyéb testnyílásán is, azon, ami az orrával ellentétes irányban található. És szagos. Konkrétan büdös. Bennem feléledt a gyanú, hoyg ez direkt volt, hogy mi ezt a kutyust kaptuk az alomból, de ezt tagadta a volt gazdi, viszont hoyg hogy nem egy hét után eszébe jutott, hogy az egyik felmenőt Pukinak nevezték, nem tudni, miért, mindenesetre mi azóta Pukifia Pukinak is hívjuk a nekünk jutott jószágot.
Gondolom, a wampra meg majd a fotókat viszem.
*igen, éjszaka is kivisszük
