Jó, tudom, de van még hajam.
"Nemcsak műved van, az idő is van. S az időn belül megvan a te pillanatod, melyet nem szabad elmulasztani." Márai Sándor
2012. szeptember 5., szerda
2012. szeptember 4., kedd
kollektíva
Miközben egyre több minden készül nálam, egyre kevesebb mindent mutatok itt, valahogy úgy vélem, unalmas. Ezt azonban most muszáj, több szempontból is muszáj, egy, hogy ez a number one nálam most, mert egyszerre vagány és elegáns, méghozzá olyannyira, hogy készülök az inverzre is.
A másik, ami miatt mutatom, hogy mostanában egy sorozat alakult ki a megrendelések terén, barátnő barátnőnek, férj feleségnek, meny anyósnak kér ezt-azt, és ez jó, mert jó viszonyról árulkodik, az pedig a legfontosabb. Ezt a táskát egy kolléganőnek kérték, kolléganő a kolléganőnek, nem mellékelem a levelet, amit a megrendeléskor írtak a megajándékozandóról, meg azt sem, amit a megajándékozott írt a meglepetés után, csak annyit mondok, amit nekik is írtam:én is ilyen kollektívát akarok.
2012. szeptember 3., hétfő
reality show
mint Salamon töke
Most is csak úgy tudom kezdeni a bejegyzést, hogy fogok majd írni a piacról is, de most még nem... azért remélem, nem nő hozzám ez a mondat. Most akkor nem a piac, hanem amit ott szereztem, többek között ezt a hat, gyönyörű Weck üveget, egy literesek, tehát nem kicsik, nem kopottak, nem koszosak, nem vízkövesek, semmi sem nem, hanem gyönyörűek. Persze, tudom én, hogy ehhez tartozik gumigyűrű és fémcsat* is, az éppen nem volt, de lesz és tudom, hogy tényleg lesz, de így sem érdekelt (mától fogva a most-nak élek, mondtam-e már), legfeljebb nem befőzéshez használom az üvegeket, hanem tárolásra. Tökéletesen illeszkedik a fedele. A gyönyörűűű üvegfedele.
Beáztattam őket domestos-os vízbe, megmostam, majd öblítettem őket egy kis ecetes vízben, ezek úgy ragyogtak, mint Salamon töke, és akkor itt ez most nem káromkodás, ugye.
Került bele cukor, meg a klasszikusok. Azóta nézegetjük.
(300 forint/darab)
*Butlersből aprókat méregdrágán, de azok gasztroajándékok, az mindjárt más
Címkék:
konyha/kitchen,
szeretem/ I like it
írjuk fel a dátumot
a figyelmetlen vezetés
2012. szeptember 2., vasárnap
letörölve mindörökre
Éjjel még dolgoztam a laptopomon, mert van kettes és hármas számú munka is (nem kell félni, pénz nincs, még nincs, én ebben a módosító jelentésű szóban bízom), aztán valamikor nagyon későn befejeztem, hogy aztán reggel a kutyasétáltatás utáni kávé melletti fényképnézegetés közben döbben konstatáljam, hogy eltűnt egy évi fényképanyagom. Minden. Az összes táska, összes természetfotó, meg a bibéim, meg a minden.
Először átnéztem a mappákat, mit tudom én, hátha, de semmi, aztán belőttem a keresést, nothing, aztán eszembe jutott a kuka, hogy biztosan ott lesz és majd szépen visszarakom, de ott sem, sehol semmi. Nem is értem, mert rendben, hogy fáradt voltam, meg negyed 8-ra értem haza az ország túlvégéből (by the way, álltunk az M5-ön egy baleset miatt egy órácskát, miközben valaki a busz közepén úgy gondolta, hogy a várakozás ellenszere, ha ő most parfümöt hint magára, zárt térben, teli buszon, pénzbírsággal büntetném az ilyet), meg gyorsan etettem mindenféle állatot, meg néztem Sherlock-ot, aztán meg még dolgoztam, de soha nem tennék olyat, hogy eltüntetnék egy teljes mappát rengeteg fényképpel, pláne, hoyg nem is tudom, hogyan kellene.
Aztán FaragóNóri felvetette, hogy Pandora esetleg, telepítettem, futtattam, ahogy kell, és Pandora rövid időre, de kinyitotta a szelencéjét, vagyis visszaadott fényképeket, bizniszeset egyet sem, de mást igen, nem mindent, úgyis mondhatnám, hogy sokat nem, de a nullához képest mégis szép számmal szánt meg engem*, jó néhány megsérült rendesen, gondolom akkor, amikor megunta az egészet és visszacsapta a szelence fedelét, hoyg ezt neked, ennyi volt, elég volt, örülj, hogy egyáltalán.
*nagy félelmem volt, hogy a haiku-sok elvesznek, abból kegyesen kaptam vissza néhányat
Címkék:
csakúgy/nothing special
analóg, azaz Csongrád I.
Annyi sok évnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, Csongrád a magyar Amszterdam, nem túlzok. Először is, hogy mindenki bringával jár, mindenki*, olyannyira, hoyg van is riszpektje a bicajosnak, szerintem példaértékű az itteni autósok közlekedési morálja. Aztán, hogy vannak az út mentén testi örömöket pénzért kínáló nők (magyarul: örömlányok**), nem sok, de van. Integetnek is. És még akkor az is (döntő érv jön), hogy az emberek mosolyognak, nevetgélnek (nyílt színen!), beszélgetnek, van valami békesség az arcukon, sajnos, ez a mostani villámlátogatás arra igazán kevés volt, hoyg felmérjem, nőtt-e a kisváros coffee shop kávéház kínálata, joint -ot pedig nem szívott senki, legalábbis nem láttam. Nem is éreztem, nem úgy, mint.
Meg még a híd is, tiszai híd, de a Tisza most csak egy csatorna, nem több, erősebb sodrás, ennyi a különbség, és ezt aztán igazán nehezen tudom megmagyarázni, hogy 20 év alatt egyszer sem mentem át a hídon, mindenesetre sem köd, sem vihar, sem hasonló gátló tényező nem volt szombaton, így átmerészkedtem rajta, át én, a fahídon.
ez már a híd, úgy nézzétek
azt azért elmondanám, hogy autóval átmenni egy olyan szerkezeten, ami recseg-ropog, hanghatásában legalábbis ezt üzeni, vízzel, sok vízzel alatta, az elsőre nem szerettem, másodjára (mert vissza is kellett jönnöm, ugyebár) viszont könnyedén abszolváltam, szokás dolga, ennyi
de tényleg, hoyg beálltam középre, nem én vagyok a csálé, de nem ám
*az, mondjuk, erősen vicces, hogy dívik az elektromos bicaj ezen a teljesen sima, lapos vidéken, nemcsak idősek, de nem ám
** még magyarabbul: kurvák
aranyat lel
Majd azt is leírom, hogyan semmisítettem meg az elmúlt egy év fényképeit tegnap éjszaka, de most még inkább csak azt, hogy amikor még ezt nem tudtam és reggel 3/4 7-kor vittem a Zsömit az erdőbe, akkor teljes köd/pára fogadott minket, készültek (új) fényképek.
Címkék:
erdő/forest,
fénykép/photos
2012. augusztus 31., péntek
WTF
Na, szóval, hogy még mindig itthon vagyunk és nem a piac felé tendálunk, annak a cicus az oka, akit még meg kell etetni indulás előtt, és aki minden áldott nap óraműpontossággal 4 órakor megjelenik, az ablakon már egy 90 decibeles nyávogással kísért beugrással követeli kéri a kosztot. Kivéve a mai napot.
Így aztán ülünk a kanapén és várjuk a macskát.
nyafogás garantálva
Remek dolgom lesz holnap, ugyanis piacra megyek. Igazira.*
Csak már most elindulok, mert nem a szomszédban van.
Csak már most elindulok, mert nem a szomszédban van.
*hogy aztán majd sírhassak, hogy ez is csak a múlté, ilyen is már csak elvétve, bezzeg régebben és bezzeg amikor.... egyéb, a témával összefüggő ötletet a szerkesztőségbe várok, nyafogjunk együtt jeligére
Címkék:
csakúgy/nothing special,
fénykép/photos
2012. augusztus 30., csütörtök
2012. augusztus 29., szerda
a hasonlat pediglen nem metafora
Na, valami olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember egy nap rádöbben, hogy már nem lesz több gyereke, van neki néhány, amivel a racionalitás szerint lehetne elégedett és az is, persze, de hoyg több már nem lesz, nem anyagiak miatt, vagy azért mert beteg lenne, egyszerűen úgy futott ki az időből, hogy észre sem vette. Többet már nem lesz két csík a teszten, nem rugdos gyerek a hasában (kerülöm a pocaklakó szót messziről), nem fog vajúdni és nem hoz létre új életet. Már soha.
Mivel azonban ez csak egy hasonlat, még annak is gyenge, mint a harmat, nem áll a metafora erős talapzatán, hát így vegyétek.
(és mivel bizonyos kor után kezd növekedni ez az alien, térjünk vissza majd rá)
(és mivel bizonyos kor után kezd növekedni ez az alien, térjünk vissza majd rá)
utolsó szó joga
Én speciel nem gondolom, hogy egy gyerek álmai, akármilyen álmok is ezek, mondjuk, hogy eljusson a Holdra, nagyravágyás lenne*, de azt sem, hogy Shakeapeare-t eredetiben olvasni az lenne, sőt, ismerek embert, aki tényleg úszott delfinekkel, de még olyat is, aki gyerekként ábrándozott egy kalandos útról Mongoliába és lőn, szóval, nem gondolom, hoyg bármilyen álom/ábránd/vágy nagyravágyás lenne, én inkább arról az érzésről írtam... áh, már leírtam. Kár, hoyg továbbra sem érthető mindenkinek, de azt hiszem, az az álom, hogy mindig azt értsék, amit írok, az enyém marad.
Én csak azt szerettem volna, ha valakit szíven üt és csendben felteszi a kezét. A balt.
* más olvasatban: igen, azok. szerencsére.
2012. augusztus 28., kedd
elmondom, de nem lesz benne köszönet
Mivel látom a félreértéseket, elmondom, hogy ez egy szomorú poszt volt eggyel lejjebb, nem kicsit, hanem nagyon, és sajnálom, hogy ha engem viccesnek gondol valaki, nem vagyok, legalábbis nem mindig, ha viszont éppen nem, akkor nagyon nem. És azt is elmondom, hogy nem testről szól a bejegyzés, hanem lélekről, olyanról, hoyg mit gondolt az ember gyermekkorában, mi is lesz belőle, és miket fog csinálni, álmodozások és vágyakozások, gyermeki lélek, meg ilyesmi, de főképpen arról szól, hogy ebből mi lett, még inkább, hogy mi minden nem lett és ez szerintem végtelenül szomorú. Végtelenül.
Számomra legalábbis.
Meg talán arról is szól, hogy noch dazu elfelejti az ember (=én) az álmait, elfelejti, basszus, hát hogyan, és amikor meg egyszercsak rádöbben, az annál rosszabb, mégis inkább felejtse(m) el.
Meg talán arról is szól, hogy noch dazu elfelejti az ember (=én) az álmait, elfelejti, basszus, hát hogyan, és amikor meg egyszercsak rádöbben, az annál rosszabb, mégis inkább felejtse(m) el.
tegye fel a bal kezét, aki érzett már hasonlót
Már nagyon olybá tűnik, hogy nem fogom elolvasni a Shakespeare-összest eredetiben, nem úszom a delfinekkel meleg nyári napon, nem mászom meg a K2-t, nem tudom meg, milyen óceánparton aludni, nem leszek világhírű író, meg nem-világhrű sem, nem hódítom meg a férfitársadalom javát, nem fogom felfedezni a rák ellenszerét, nem fogok hat nyelven beszélni, nem leszek misszionárius valahol Oroszországban, de ha már itt tartunk, nem fogok a transzszibériai vasúttal eljutni Irkutszk-ba, de aranyat sem fogok mosni Alaszkában, mint ahogyan rengeteg könyvet nem fogok tudni már elolvasni sem, megérteni főképpen nem, és nem fogom a csikket az Akropoliszról a városra pöccinteni.
Teljes mértékben megöregedtem elkezdtem öregedni.
2012. augusztus 27., hétfő
(cím nélkül)
Mostanában radikális változások vannak, és nem a pink pólóra és a spontánul kapott rózsacsokorra (what's more: rózsacsokrokra) gondolok, hanem pl. arra, hogy este 8 után nem vagyok hajlandó dolgozni, nem és nem. Ennek nyilván meglesz a böjtje, gondolom, majd éhen halunk, de azért azzal biztatom magam, hogy az éhenhalás előtt még lesz egy pár hónap, amikor már lefogytam, de még élek, és az milyen jó lesz, karcsún és fiatalosan fiatalon fogom leélni azt az időszakot, lehet majd sírni, hogy pedig mennyire megszépült az utolsó időkben.
Egyébként meg nekiálltam a kettes számú munkának, a mappát a szigorúan este 8 előtt végzendő felirattal láttam el.
Ki játszik a batyus játékkal?
Azaz: eredményhirdetés.
Az interjúhoz kapcsolódó nyereményjáték határideje éjfélkor lejárt, 555-en olvasták el, szép, kerek szám, tetszetős. 145 helyes válasz érkezett a kérdésre, ez egyben a válaszadók száma is, most mindenki jól válaszolt.:) A sorsolást a random. org-ra bíztam, ez pedig a 12-es rajtszámot viselő versenyző,
vagyis
Bobák Ágnes
Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy itt volt, hogy olvasta az interjút, hogy kommentelt, hogy megosztotta, utóbbiért külön köszönet! Az interjú természetesen továbbra is elérhető itt, a megjelenés helyén, de létrehoztam egy gyűjtőoldalt is, ahová még ma felkerül ez az interjú is, természetesen a játékra már nem lehet jelentkezni.
A folytatásról pedig annyit, hogy ezúttal nem kell ily hosszan várni, hamarosan újabb tehetséges embert mutatok be, meglehetősen izgulok magam is. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)













