Confession

Nem volt túlságosan sok személyes bejegyzés mostanában, nem volt kedvem, nem ehhez, hanem nagyjából semmihez, dolgozni persze dolgoztam, az nekem az utolsó bástya, amit feladok, olyan ez, mint amikor az anorexiás teste szép sorban beáldozza a szerveket az agy működése érdekében, az az utolsó, ami leáll, nos, valahogy így vagyok én a munkával. De nem is ez a lényeg, az sokkal inkább belül történt, ahoyg szokott és kell, nem ragoznám ezt túl, vissza a gyökerekhez gyógyszerekhez*, ez van.Csak tartsak ki.

Meg például az is történt, hogy rájöttem, most élek, nem holnap és nem holnapután**, és rajtam (is) áll, mivel töltöm meg a kesztyűt, vagyis törekszem arra, hogy a prioritásokon változtassak, fene bele, ha ezt majd időnként elfelejtem. Mert el fogom.

Valahogy úgy történt ez a pár napos kikapcs is, hogy már nagyon kimerültem, amihez jött még a beállítás* okozta rettenet is, és eszembe jutott, hogy most élek (hát mondoom), meg az is, hoyg mennyire nem hittük el, hogy a megfeszített tanulás közben tartott pihenő mennyire serkentőleg hat a teljesítőképességünkre, és hoyg lehet, hoyg most is segítene ez. Így aztán nem vittünk munkát magunkkal Tihanyba, hanem részemről volt nagy lébecolás, nagy séták, meg túrák is, olvasás, kötés, horgolás, fekvés, alvás, időnként egyszerre is. Mármint nem alva sétáltam, hanem hogy olvasva kötöttem és vice-verza. Ja, és fényképeztem is.

** bár azért reménykedem, hátha akkor is