Kozmopolita

A Zsömit pedig vittük magunkkal, több izgalom is volt ebben a kalandban, egy, hoyg hogy bírja az utat, azért ez mégiscsak 150 km, kettő, hogy hogyan viselkedik a teljesen új közegben.

Hát kérem szépen, tökéletesen abszolválta a feladatokat, az autóban  meg sem nyikkant, nem hányt, nem nyafogott, igaz, megálltunk vele egyszer, ahol intézte dolgait, kapott inni, ennyi.

De ez mind semmi ahhoz képest, ahogy Tihanyban viselkedett, a Zsömi ugyebár egy falun élő kutya*, mi rendszeresen visszük sétálni, meg úszni a patakba, de itt minden új volt a számára, rengeteg új infó özönlött felé, még az alvóhelye is új volt. Leterítettem neki egy összehajtogatott takarót, mondtam, hoyg akkor itt a helyed, kiszsömi, ennyi.

Besétáltunk vele a faluba, ezt a nagyjából 5 km-es utat úgy szoktuk megtenni, hogy le a hegyről, be az úton a faluba, ott bóklászunk, fagyizunk, ez-az, majd vissza, ám visszafelé végig a Nagy-Kopaszon, erdő-mező, minden van. A faluban rengeteg ember volt, pünkösd is volt, gyönyörű idő is volt, no meg a páleszfeszt, ugyebár. És a Zsömle nem ugrándozott, nem húzott minket, nem rángatott, nem futott össze-vissza, nem ment oda minden emberhez, hanem szépen battyogott mellettünk,  mint aki világéletében így szokott sétálni, mit vagyunk mi ezen meglepődve. Jólnevelten ivott a kútból, szájával csak a vizet érintve, szépen megette a fagyiját, fogadta a bókokat (dögivel!), majd a hegyen, amikor már elengedtük, és tudta, hogy mehet, akkor futkározott, meg előreszaladt, meg vissza hozzánk. Itt esett meg az, hogy néhányan szembejöttek velünk (hála istennek, kevesen, de ezt nem Zsömi miatt mondom), s hamarabb találkoztak a kutyával, mint velünk, mi már csak azt  tapasztaltuk, hoyg idegennel jön vissza a Zsömle, mindketten halálboldogan, ez egy ilyen fenevad, na.

És a Balaton.... hát az megint egy műsorszám volt, értjük mi, hogy ösztön és ez egy úszós kutya, meg vittük is mi a patakhoz, de azért az nem összehasonlítható a Balatonnal. Gondoltuk, hoyg majd úszni fog, de vártuk, hogy egy kicsit meglepődik, hoyg felvonja a szemöldökét, ehhez képest a Zsömlekutya meglátta a vizet, s bár megszagolta a fémlépcsőt, mégis inkább a  köveket választotta, leugrott, bement és mint aki mindig is ezt csinálta, úszott. Befele. Vissza sem nézett. Olyannyira, hoyg a végén mint afféle aggódó szülők, ugráltunk a parton és ordibáltunk neki, hogy jöjjön már vissza, Zoltán egyszer  letépte a nyakából a fényképezőgépet, s elszántan elindult, de akkor a kis hülye meghallotta  a hazahívó szót és visszafordult. 

A strandon lévők imádták, ez az igazság.
Meg olyat is csinált, hoyg hosszában úszta át a Balatont, neki keresztben már semmi, hosszában, nagyon röhögtünk akkor is.

 Az is meglehetősen vicces volt, hogy a vízben vadkacsák vannak, meg gyerekhattyúk is, de főleg hogy kacsák, és nyilván az ösztön arra sarkallta, hoyg elkapja őket odamenjen, így aztán előfordult, hogy olyankor semmi nem hatolt el a füléig.

hopp, a fülein látom, hoyg figyel, észrevette őket :)

odamenni hozzájuk, az volna jó...

Nem tudom, mit mondjak még,  bár egy ilyen okos, ügyes, intelligens, szép kutyáról azért lenne még mit. Mondta a büszke anya.

* nem falusi, ahogy szoktam volt mondani, az más