Tegnap éjjel már nagyon fáradt voltam, de annyira, hogy aludni sem bírtam, na, akkor kellett volna megírni ezt a bejegyzést, mert remekül összeállt a fejemben az egész dolog, míg a mára tervezett könyvelőlátogatás után pánikszerűen be kellett rohannunk holnap helyett Pestre, s ettől a kis változástól (meg a hozzákapcsolt programoktól) nemcsak lelassultam, de el is tompultam, nem baj, csak maradt valami bennem.
Szóval: hónapokkal ezelőtt keringett az éterben egy felhívás,
belinkelem, bár az is kiderült közben, hogy több angol változat is volt, nem ez a lényeg (de a végén visszatérek rá). Elég sokat gondolkodtam rajta, de nem azon, hogy megosszam-e, inkább azon, hogy ez engem miért is zavar. Mert valami zavart benne, nem éreztem teljesen magaménak a felhívást, nem tudtam vele azonosulni. Lehet, hogy célszerűbb lett volna akkor iziben megbeszélni másokkal, de hiába, a reakcióidőm (s)nem a régi.
Valószínűleg ott kezdődik bennem a morcogás, hogy nem szeretem a kétpólusú világot, nem szeretem, hogy van a rossz - jó, fekete - fehér, MSZP - FIDESZ, multik - kézművesek ellentét, a világ ennél sokkal árnyaltabb - remélem.
A kétpólusú látásmód rákfenéje számomra abban rejlik, hoyg akkor most
minden rossz, ami nem kézművestől jön, holott (valljuk be) nem így van.
Persze, vannak ócska termékek és vannak baromi jók is, én speciel a svéd
nagyáruház termékein belül is bírok különbséget tenni, tapasztalatból. Megvettük, nem vált be, kerestünk asztalost. És ugyanez fordítva is megtörtént már. Nemcsak velük.
De ez csak az origó.
A legnagyobb bajom ezzel az, hogy szerintem az emberek többsége nem ezen vonal mentén vásárol, nem itt húzza meg a képzeletbeli falat, sokkal relevánsabb az a tény, hogy az adott termék milyen. Hogy JÓ legyen. És (számára) MEGFIZETHETŐ.
Direkt nem olcsót írtam, az ár általában nem önmagában áll meg, hanem egy viszonyszám, kinek mihez képest drága valami vagy olcsó. A 4000 forintos táska is lehet drága, ha nem tudom megvenni, mert egyszerűen nincs annyi, de a 40.000 forintos is lehet számomra megfelelő és az van, hogy mindkettőnek lehet örülni.
Tapasztalatom szerint az emberek vásárlási szokásait nem nagyon befolyásolja az a tény, hogy az adott kézműves éppen hogyan áll anyagilag. Gyakran nem is ismeri, nem tud róla többet, mint egy áruházi polcon lévő termék készítőjéről, a rohadt multiról. Sőt, mást mondok, gyakran nem is érdekli. Az érdekli, hogy az, amit megvesz, az neki jó legyen, tetszetős legyen, kívánatos, esetleg szükséges vagy praktikus. És legyen (számára) elérhető áron. Ha ez a kettő megvan, akkor esetleg gondolnak arra, hoyg jé, tényleg, de jó lesz ezzel a készítőnek is, ez afféle hozzáadott érték, de hoyg nem e mentén vásárolnak, az szerintem biztos.
És ez így van jól.
Nem mondom, hoyg nem nehéz megélni ma, nálunk egészen különös helyzet alakult ki, iszonyú sokat kell dolgozni azért, hoyg minden számla be legyen fizetve, ez van. De sorry, remélem, hoyg nem ezért vásárolnak tőlem. Hogy a törzsvásárlók, akik már a hatodik táskájukat kérik tőlem, nem jótékonykodásból teszik ezt. Persze, van célzott vásárlás is, amikor valaki segíteni akar, lehet, hogy nem vagyok hiteles ezek után, de nem egyszer vásároltam így már én is. De ettől nem leszek törzsvásárló. Tekintve, hoyg mostanában minden fillért kétszer kell megnéznünk , nekünk is át kell gondolnunk, hogy mire költsünk, hogy amit megveszünk, az valóban jó legyen. Amikor szappant veszek, nem azért nem veszek multitól, mert az egy rohadt kapitalista, aki ne az én bőrömön (szó szerint értve is) gazdagodjon meg tovább, hanem azért, mert egyszer kipróbáltam néhány kézműves szappant és baromi jók. Nekem, nekünk. Az első gondolataim között nem szerepelt az az érzés, hogy akkor én ezzel segítek. Sőt, a második között sem, de arra határozottan emlékszem, hogy a következő rendelésnél már az volt a fejemben, hogy hú, de jó, hogy ilyen szuper szappanokat készít, ez kell nekem. Ha eszembe jut a jótékonykodás, de nem annyira jó a termék, tuti, hogy nem rendelek többet, ugyanis nekem sincs kidobandó pénzem. Sajnos. Viszont sokkal többet hoz a konyhára a termék minősége, semmint az egyszeri odaszánás.
És ez nem azt jelenti, hoyg nem adunk másnak. Adunk. Ahogy bírunk. Csak annyira, de annyira igen. Ezt azonban nem tudom összekeverni a saját vásárlásaimmal. Természetesen tudom, hogy igenis van olyan, amikor minden kötél szakad és a vásárlásommal segíthetek és segítek is, de ez nem alap, nem kiindulópont, hanem egy ad hoc jelleggel megspékelt szomorú helyzet.
Mindemellett azt sem hiszem,hoyg egy adott ponton túl (nevezzük ezt kényszerítő erőnek) a készítő elégedett és boldog lenne, ha tőle ezért vásárolnának. Nem hiszem, hoyg ez a célja bárkinek is. Az, hogy egy adott piacon milyen nehéz megélni, senki nem vitatja, sok a fókavadász, kevés a fóka, ismerjük a gazdasági helyzetet, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Please.
Éjszaka azon is gondolkodtam, hogyan lehetne ezt másképpen fogalmazni. Fogalmam sincs. Illetve van, csak éppen bármit is mondanék, az marketingszövegnek hatna (mi a baj a marketinggel, könyörgöm), ami annyira jó céltábla, bárhová lőnek, úgyis eltalálnak. Pedig össze lehetne kötni itt dolgokat, oké, nem biztos, hogy ilyen szép lenne, meg emelkedett, bár nekem tetszik a "vásárlóink a részvényeseink", tetszik. Csak ne lenne ennyire egy irányba vezető a gondolat.
A bejegyzés nem
panyizsuzsi ellen szól a dolog, félreértés ne essék, tegnap éppen ő küldte nekem át a magyar változatot (kösz, Zsuzsi!), nem szól senki
ellen, ez egy vélemény, amit remélem, követ több is. Fontos megemlíteni azt is, hogy több angol változat is keringett a fb-on, például
ez is, ez nekem jobban tetszik, jobban átérzem a mondanivalót, úgy ad érzelmi többletet (vásárlónak és készítőnek egyaránt), hogy azzal az árkérdést is (mellékesen, de) érinti.
