ÉN, persze, tudtam, hogy ez lesz belőle. Hogy utolsó nap, meg sietve, meg jaj, le ne maradjak. Előtte meg.. akárhányszor szóltam, mindig volt valami: most a szilvalekvár, egy megrendelés, takarítás, izé.
Mondhatnám, hogy direkt így akartuk, hogy amikor mások tömegesen érkeznek, akkor mi meghúzzuk magunkat, meg egy kicsit még kéretjük is magunkat, majd amikor már szinte lemondanak rólunk, akkor én bevonulok és minden szem rám vetül... de nem így akartuk. Csak éppen mindig így sikerül, vagyis az utolsó (meg az utáni) pillanatban. És akkor ő meg írogat bocsánatkérő leveleket, hogy jaj, meg most az egyszer, meg ígérem, hogy soha többé. Én meg majd szégyellem magam, mi?
És akkor a nagy fantáziájával, meg hogy ki ne fusson az időből, tulipánt rak rám. Mert az már a kezében van. Az, hogy kissé csálé, meg lelóg, az nem számít már ilyenkor, csak az idő... ő tudja (vállrándítás).
De amikor kitalálta, hogy kézzel fogja ráhímezni a nevét, na, az már sok volt. Hímezni???? Hát még a keresztszemesét sem tudja rendesen csinálni, utoljára nyolcadikos korában kényszerítették hímzésre, kapott is valami kegyelem hármast, most meg flancol? Minden szövetszálam felállt a hátamon. És köhécseltem ugyan halkan, hogy talán arra kevéske helyre még a 2 szálas hímzőszál is sok lesz, de még makacs is. Hogy de igenis, meg majd ő megmutatja. Meg úgyis mindenki tudja fogja, csak rám kell nézni.
Közben meg arról magyarázott -mert azt aztán tud, nagyon tud-, hogy barátságnak nem a szépség a lényege. Lehetünk csálék, ferdék, bogarasok, meg kelekótyák is, nem kell nekünk mindenkihez igazodni, elég a mellettünk lévőkhöz és így fogunk szépen a nagy egészbe mégis beleilleni. Ideologizálni... az megy neki. Én meg remélem, hogy lesz valaki, aki elvisel, meg tán megkedvel, és csak titokban ábrándozom megértésről, elfogadásról, szeretetről. Ezzel a külsővel... abban a finom, puhaságban...
De amikor kitalálta, hogy kézzel fogja ráhímezni a nevét, na, az már sok volt. Hímezni???? Hát még a keresztszemesét sem tudja rendesen csinálni, utoljára nyolcadikos korában kényszerítették hímzésre, kapott is valami kegyelem hármast, most meg flancol? Minden szövetszálam felállt a hátamon. És köhécseltem ugyan halkan, hogy talán arra kevéske helyre még a 2 szálas hímzőszál is sok lesz, de még makacs is. Hogy de igenis, meg majd ő megmutatja. Meg úgyis mindenki tudja fogja, csak rám kell nézni.
Közben meg arról magyarázott -mert azt aztán tud, nagyon tud-, hogy barátságnak nem a szépség a lényege. Lehetünk csálék, ferdék, bogarasok, meg kelekótyák is, nem kell nekünk mindenkihez igazodni, elég a mellettünk lévőkhöz és így fogunk szépen a nagy egészbe mégis beleilleni. Ideologizálni... az megy neki. Én meg remélem, hogy lesz valaki, aki elvisel, meg tán megkedvel, és csak titokban ábrándozom megértésről, elfogadásról, szeretetről. Ezzel a külsővel... abban a finom, puhaságban...
És amikor azt hittem, hogy vége, mert már rajtam volt a neve is, akkor még jól rámbiggyesztett egy gombot. Bele a közepembe. Sem funkcionálisan, sem esztétikailag nem illik ide, de neki hiányérzete volt. Egy kicsit, egészen kicsit sikoltottam, de azt mondta, hogy nem látom, hogy az egy nevető gomb? Jézusom, már látomásai is vannak...? Mert az igenis kell a közepemre, mert az az ő szíve, meg a lelke, amikor mosolyog. És biztos nem tetszik majd mindenkinek, de az ő lelke pedig ilyen.
Hja, kérem, hogy akkor én egy lélekkel teli blokk vagyok? Az mindjárt más, ugye. Már érzem is, ott a szívem közepe. Na, ilyen az én gazdám, a végére mindig meggyőz.
