2011. október 25., kedd

30

Harminc (különböző) telefontokot is készítettem, két méretben, puhák, szépek, csinosak. Szerintem.




Unisex

Meg olyan is van, hogy egyszercsak kiderül, a blog írója, aki sem stílusában, sem a felvetett témákban, sem érzelmi megnyilvánulásaiban nem keltett bennem gyanút, szóval, hoyg nem nő, hanem egy egészséges, értelmes, harmincas pasi.

2011. október 24., hétfő

Kicsit pironkodva

vallom be, hogy a FB-on játék van, ilyen Rudolfos kulcstartó és szívfüggők* a nyeremény, khm.



*rendes, vállalható nevet szeretnék, help

Azért azt szeretném hozzátenni,

hogy van nekem egy ilyen kipusztíthatatlan magyarázkodhatnékom, hogy szeretném, ha értenék az emberek, hogy mit miért, például amikor egyszer már nagyon fájt a csini cipőben a lábam, de még előttünk állt egy bevásárlás, akkor a jóember nyomására átcseréltem valami kényelmes, ám oda nem illőre (mert ezt azért beraktuk a kocsiba, sosem tudni vagy éppen mindig is*), s akkor én annyira kínban voltam, hogy szerettem volna egyesével odafutni az emberekhez, hoyg én tudom, hogy a cipőm nem megy a ruhámhoz, nagyon is jól tudom, csak éppen nagyon fáj a lábam, de én ilyet sosem, most is csak a muszáj miatt, nagyon jó bevásárlás volt, semmire nem tudtam figyelni, csak arra a hülye cipőre.

És akkor így vagyok én a levelekkel is.

*mindig fáj a lábam, minden cipőben, csak a rondákban nem

1733. bejegyzés, melyben sajnálkozom

Az utóbbi időben két fajta, ellenkező előjelű levelet kapok az érdeklődőktől, az egyikben sajnálkoznak, hogy drága vagyok (picit sok ez nekem / juj, meglepődtem / inkább mégsem kérek), a másikban rögtön több dolgot is kérnek (rendben van / oké, ez így szuper / tegyünk még hozzá ezt meg azt), így azt gondolom, valahol középen van a megoldás, vagyis nem az árakkal van a baj (mondjuk), hanem a mostani szituációval, nevezzük gazdasági helyzetnek, hogy ki mennyit engedhet meg magának nem létfontosságú dolgokra, hogy az adott családi kassza mennyit bír el, mert értem én és örülök is neki, hogy sokan szeretnének mást kapni, mint az üzletekben (és akkor remélem, nem tömjéneztem magam, mert nem kizárólag magamra gondolok és direkt nem jelzőkkel különböztettem meg magunkat), ez jó és szép és kívánatos, de már egyre kevésbé vágyom magyarázni a bizonyítványomat, vagyis, hoyg az én Mikulás zsákom nemcsak egy nyers, belül eltisztázott textil, hanem van bélése is, a két réteg között még vatelin is, hogy puha is legyen; hogy a Rudi abszolút saját rajz, hogy tessék megpróbálni a kis agancsokba beletömködni a flízt ... és akkor még folytathatnám a sort,  akár minden terméknél meg-megállva, ahogy feltételezem, igen sokan közülünk.
Én mindent értek, de ezt sincs már kedvem megírni.
(viszont szívesen veszem a véleményeket)

2011. október 23., vasárnap

Vasárnapi vers

                      Henri Michaux:  Életem


Nélkülem múlsz el, életem.
Szaladsz,
S én csak várom, hogy lépést tegyek.
Máshol viselsz hadat,
Cserbenhagysz ezáltal.
Sosem követtelek.

Nem igazodom el ajánlataidon.
Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.
E hiány miatt vágyom annyira.
Annyi sokra, már-már végtelenre…
E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.



2011. október 22., szombat

Dokumentáció

Ki a gyerekét, ki a kutyáját, na. 
10 hetes a Zsömi, s ebből négyet már velünk töltött.


1730. bejegyzés, ezúttal a színekről és röviden

Amikor még gyermek voltam, azt gondoltam, minden névhez tartozik egy szín, nyilvánvalóan így van ez, hiszen például a Czibak Csilla név egyértelműen sárga volt, mi más. Ezt a gyermeki bölcsességet, melyre ma elnéző mosollyal gondolok, ezt szeretném visszakapni, de legalábbis a hozzám kötődő színt megtalálni.
Értsd jól.

2011. október 21., péntek

No spoiler - A másik kert

A szerző első könyvét nagyon szeretem, jó a hangvétele, jó a szövege, jó a humora(!), rengeteg dolog visszaköszön benne, ami mindig jóleső érzés, hogy én is azt éreztem, én is úgy éltem meg, én is, én is. Így álltam neki a második könyvnek is, de amikor (a másodikat) először olvastam, a sok jó mellett kissé zavarban voltam és nem is tudtam,  mitől vagyok én zavarban, most azonban, másodjára, ha nem is pengeélesen, de talán meg tudom fogalmazni. A szokott, némiképp homályos módon. 
Szóval, a könyv is kicsit más, meg én is kicsit más vagyok. A könyvben túl sok a fotó, értem én, hoyg kert és növények, amit inkább nézni, semmint olvasni róla, de azért a százhuszadik makro után már nem annyira izgalmas, meg egy kicsit már zavart is, hoyg lerántja a leplet a növényekről, hát jó az nekem, dehogy jó. És nagyon zavart a photoshop, hogy túl színes és túl élénk és túl sok, szóval, ez nem vált előnyére.  Ezt írjuk a könyv számlájára.
A másik viszont, hogy elkezdett zavarni az a rengeteg jelző, a rengeteg felhalmozott ige, meg a rengeteg egy szavas mondat, olyan pattogóvá vált a felénél a könyv ritmusa, nehezen idomult a könyv egészéhez, s akkor ezt írjuk az én számlámra.

1728. bejegyzés, melyben Rudolf néz

Rudolfból van felakaszthatós lógathatós változat,  meg van a kulcstartó, amikor szerepe is van, ettől sokkal komolyabb, de ami a lényeg, hogy van a balranézős*, meg a jobbranézős változat, de ennek kivételesen semmi köze  a politikához, ettől R. mereven elzárkózik, kizárólag attól függ tekintetének iránya, hogy merre van a ... szarvaslány. Vagy hogy hívják.




*mindenáron azt akarta a ellenőrzőprogram, hoyg ez béláranézős

1753. bejegyzés, melyben kérve kérek

Most azt szeretném, ha valakik küldenének nekem könyvet, egy könyvet, sok könyvet, száz könyvet, mert elolvastam mindent, ami innen-onnan itthon volt, meg az itthoniakat is, a  könyvtáriakat is, de oda most nem megyek, mert van némi restanciám, viszont ha nincs könyvem, morcos leszek, lehet, ez minden bajom gyökere.

2011. október 20., csütörtök

Szeretném megmagyarázni,

amit én sem tudok.
Van ugye ez a blog, amelynek kategorizálása ellen én mindig tiltakoztam, ezért is éreztem jól magam a Goldenblog egyéb mezőnyében, tehát ez nem kreatív blog, nem kell hinni a szemeteknek, bár én abban bízom,   a rendszeresen olvasóknak ez már feltűnt. Aki nem az, annak most mondom.
Az, hogy időről időre  feltűnnek  táskákról és egyebekről készült fotók, az az aktuálisnak (pl. vásárok) köszönhetőek, a hangsúly azonban nem ezen van, még akkor sem, ha olybá tűnik. Biznisz tekintetében a FB-kal jobban járok, tehát ez aztán nem akadályozná meg a bolt blog bezárását.

Ha pedig már FB, akkor elmondom, hogy van ez a három dolog, hogy blog, személyes FB oldal, biznisz FB oldal, nem szeretném összekeverni a hármat, ezek különálló oldalak, s nyilván van bennük közös pont (mondjuk én), meg átfedés, de valahogy úgy, ahogy a halmazok egymásba kapcsolódnak. A biznisz oldalt nem kell magyarázni, gondolom én. A személyes FB néha bizniszes is, meg cikkmegosztós, néha belinkelek egy-egy blogbejegyzésemet is, például a könyveseket, nagyjából ennyi az aktivitásom, egyre jobban fáraszt(anak az emberek). Én bajom, tudom. Ha valaki úgy érzi jól magát, hogy kiír mindent, hogy belinkeli minden posztját, tegye. Közöm? Semmi. Csak néha fullasztó. Nekem.
A blog viszont más, ott nekem terem van és levegőm, ide azt írok, amit akarok, arról, amiről akarok, s bár elméletileg ez sokkal nyíltabb, hiszen jöhet bárki, nincs kontroll, valahogy mégis azt érzem, itt én vagyok otthon. Már kitaposott, már elkopott, de néha még foszladozik is, ettől nekem meg még kényelmesebb.

Viszont, hogy ne legyen egyszerű, elvégre akkor mi a bajom, mindezt nézhetem másképpen is, tehát mondhatom azt,  hogy ez egy napló, nem egy igazi, de mégiscsak napló, írok bele, véleményt mondok, aggódom és örülök, ahogy azt kell, ám mégiscsak van egy szűrő, amin keresztül engedem át a dolgokat, nem önthetek mindent a publikum elé és akkor előáll az a helyzet, hogy vagyok én, aki gondol/érez/dühöng/örül... és vagyok én, aki a szűrőt tartja, vagy éppen én magam vagyok a szűrő. Az emberek szeretnek szépet olvasni, szépet látni, nincs ebben semmi megvetendő, én is azt szeretek, én azonban nem vagyok sem kívül, sem belül szép, és akkor felmerült bennem, hogy kinek kell ez és kell-e egyáltalán valakinek. Mármint rajtam kívül, persze, mert nekem kell. 
És most nem a visszajelzésekről, meg a kommentekről van szó, hagyjuk ezt, hanem, hoyg baromi haszontalannak érzem magam, úgy általában, meg úgy teljes mélységében, s ennek a fentiekkel való összefüggése lehet, hogy nem világos még számomra sem, de kell lennie valami földalatti összekötő csatornának, ha ez így jött elő. Bennem.
És akkor most keresem a csatorna bejáratát. Vagyis még itt vagyok.
Vagy mit tudom én. És akkor ez egy kellőképpen érthetetlen poszt kellőképpen érthetetlen, ám illő végszava.

És akkor

saját tapasztalattal vegyítve megírnám az Elhagyott Blogok Boltja mesét Mosonyi Aliznak ajánlva.

Még az is

felmerült bennem, hogy nem írom többé a blogot. Sem ezt, sem a másikat, sem újat, sem szebbet, sem jobbat.
Ez a tagadások bejegyzése.

2011. október 19., szerda

Úgy vagyok most

a fényképezéssel, még inkább a bemutatással, mint életem más területével. Bár szeretném, nem  tudom cizellálni mégsem. 
Akkor legalább jó kicsire összehúzom magam.Mint ez a pénztárca.

 

2011. október 18., kedd

Erőteljes,

bonyolult, s egyben gyönyörű mintázatú textilek vannak a szemem előtt, ezekkel, ezekből dolgozom. S akkor az öröm napra elosztott mennyisége ezzel be is telt. Nehéz idők  tűnnek közelegni, s hogy pontos  legyek, s ne csak magamra tekintsek, errefelé is.

 

2011. október 17., hétfő

1721. bejegyzés,melyben meglepődöm

Mindig meglep, mit meglep, megdöbbent, hogy egy nap pihenés után mennyire  nehezemre esik felvenni a fonalat. A cérnát.

2011. október 16., vasárnap

1720. bejegyzés, melyben

Azt szeretem, amikor a Mikulás (nálunk ő jár, nem a Télapó) hosszú, vékony zsákot hoz, abból egy kicsit nehezebb előkotorni a tartalmat és ez egy játék ilyenkor, hogy apránként kerül elő és nekem kotorásznom kell benne.

1719. bejegyzés, melyben szavalok

Törekedni speciel nem törekszem arra, hogy minden bájos bejegyzés után egy kicsit helyrebillentsem a világot, de azért elmondom, hoyg ez nekem egy kedvenc  versem, ezért amikor* retorikán az volt a feladat, hoyg szavaljunk, akkor ezt választottam, egyrészt, mert szeretem, másrészt, mert rendkívül rosszul szerepeltem nyilvánosság (3 főtől fölfelé) előtt, a kettő pedig ott ér össze, hogy ha szeretemdolgot végzek, akkor annak a plénum előtt is jól kell mennie. Ugyebár.
És akkor  én egy hétig gyakoroltam, nem a megjegyzését, hanem az előadást, hogy hogy is fogom ezt mondani mások előtt, mondtam ezt a verset csak tükörnek, csak gyereknek, egynek, kettőnek és háromnak, csak férjnek, majd együttesen is, iszonyúan unták, ez az igazság, én viszont rendíthetetlen voltam. És egyre jobban ment.
Aztán kiderült, hogy a tanár úr szobájában kellett előadni, tehát voltunk bent vagy öten, ami a számszerűség ellenére mégiscsak sokaság és én rettenet ideges voltam, de azzal nyugtattam magam, hogy semmi baj, előadni nem fogom tudni, de a szöveg megy, ez azért valami. És amikor sorra kerültem,  magabiztos(nak tűnő) hangon szavaltam: Óh, nézd a furcsa, ferde párt....
És akkor itt éreztem, hogy valami nem jó, ettől elfelejtettem a következő sort, ebbe besegített, hoyg bár visszafojtott, de egyértelmű röhögés jött hátulról. És a tanár szemeit sem fogom elfelejteni. 

*olyan 7 éve
** a család nem plénum, ezt azért szeretném tisztázni

Vasárnapi vers

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerül
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen. . .


2011. október 15., szombat

1717. bejegyzés, melyben megnyugszom

Kekszsütés közben komoly aggodalmam volt, hogy mintha kezdenék nyálasodni, aranyszínű ősz, hulló levelek, békésen játszadozó kutyus, szerelmes pillantások, ágyba hozott kávé, sütés, főzés, kuckó, legalábbis csipketerítős bejegyzések, de aztán míg ezen mélázgattam*, az egyik tepsi kekszet sikerült kicsit túlsütnöm, s akkor megnyugodtam, nincs még veszve minden.

*berzenkedtem

1716. bejegyzés, melyben az ősznek szaga, a keksznek pedig ideje van

És akkor a sok nyafogás után, hogy jön a  hideg, sőt, már itt is van, ma reggel ZM a kávé mellé kinyitotta az ablakot, csakúgy dőlt be az a rettenet hideg, mi meg a jó meleg ágyban reggelizgettünk és már kezdett sütni a nap és akkor beleszagoltam a levegőbe, de még csak ez sem igaz, hanem beleszállt az orromba az ősz illata, hogy nap, meg avar és nyirkos levegő és akkor arra gondoltam, mégiscsak jó ez a mi éghajlatunk, hogy vannak évszakaink. 
És akkor most gyűjtjük a diót, kosárszám esszük az almát és isszuk a teát és begyúrtam az első kekszet is, mert kekszet nyáron soha, ilyen merev vagyok, nekem ahhoz hideg kell, csípős levegő, akkor viszont magától. Citromos-kókuszos keksszel indítunk.


Csak ezt akartam mondani. Semmi érdekes.

2011. október 14., péntek

1715. bejegyzés, melyben magamnak keresek igazolást

Ez a hét megint úgy tűnt tova,  hogy csak pislogni tudok, hogy hová?mikor?és hol voltam én közben? de azért ezt a kettőt most mutatom, mégiscsak valami. Mert szerelemről pihenésről szó sem volt.


1714. bejegyzés, melyben színészi karriert mulasztok el

Először nem akartam menni, aztán mégis, aztán Luca is akart és nem lett volna hely, ezért átadtam az enyémet, aztán hogy de menjek, mégis lett hely,  aztán akart Virág is, neki is átadtam a  (következő) helyem, aztán ő mégsem akart, tehát lett volna helyem, aztán meg akartam, végül meg nem is, szóval, így nem mentem el az etyeki filmgyárba/filmstúdióba/filmparkba,  így esélyem nincs rá, hoyg a többiek közül engem azonnal kiszúrva *próbafelvételre hívjanak, Brad Pitt tekintetét sem fogom elkapni soha, megérdemlem, ha ily könnyen mondok le a karrierről, de meg ám.
A művész, aki a Korda Stúdió emblémáját rajzolta (már másodszor nem tudom ebben a rövid bejegyzésben az adekvát szót), meg a palántája viszont csatlakozott a meghívókhoz, én pedig varrok végre.
És ez így van nagyon jól.

* mióta keresünk egy ilyen lestrapált, nyúzott, elhízott, karikás szemű 40-est, ez ma már olyan ritka, minden negyvenes harmincnak néz ki, végre egy eredeti negyvenes!

2011. október 13., csütörtök

1713. bejegyzés, melyben nem érzékelem a határaimat

Az, hogy valami szép*, az nekem bőven elég, nem számít sem az, hogy nem tudok  igazán és rendesen kötni sem, hogy nincs időm aludni sem, meg levegőt venni sem, meg takarítani sem, meg semmi sem nem, esküszöm, átfutott a fejemen a jelentkezés. Azt hiszem, így szoktam minden dolgomat tenni.
És akkor ez sokatmondó. Csak most nem érek rá gondolkodni (sem).

*mármint gyönyörű

Rudolf

Már idekacsintgat.


2011. október 12., szerda

No spoiler - kettő is

A múltkor azt írták nekem a FB-on, hogy mindig elolvassák a némiképp szubjektív és gyakorlatilag semmitmondó könyvajánlóimat, mármint a jelzőket én tettem hozzá, ők csak elolvassák és örömködnek, meg olvasnak ajánlott könyveket és akkor ennek mennyire megörültem, hát nem is hagyom abba, pedig tudom, hogy nem egy rendes ajánló, hanem csak benyomás, de még abból sem az igazi, hát ez van.

Szóval, a Boltosmesék az olyan, hogy csillagos ötöst kapott tőlem és bár el lehet olvasni egy óra/este alatt, de minek, jobban esik vissza és visszatérni, mazsolázni a boltok között, kicsit gyereknek lenni, meg egy kicsit már nagyon okos felnőttnek is lenni, de legalábbis azt hinni, hogy értem én az egész világot.
És akkor az egyik kedvencem:

TÉRKÉPEK BOLTJA
A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét, a boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi  zászlót, és azt mondja: 
- Tessék. Ide sodorta magát az élet.


Az Ulickaja könyv pedig  remek jó megint, szeretem Ulickaját, nem tudom másképpen mondani. Semmi kirívó, semmi különleges, semmi hirtelen és váratlan, szimplán az élet örömökkel , bánattal, jaj, ez nekem való. Persze, megint úgy jártam, hogy ez az irdatlan sok személy, hogy ki kinek a kicsodája, lapozgattam előre, mert most van családfa is, enélkül elvesztem volna, jelzem, egy kicsit ezzel is, mert váratlanul még beceneveken is szólítják egymást, de amikor a 100. oldal körül úgy döntöttem, hoyg nem az a lényeg, ki kinek milyen rokona, hanem, hogy az életük, az a valami, akkor egyszercsak megvilágosodtam és összeállt a kép. Nagyon szeretem a stílusát, ahoyg formálja a mondatokat, ahogy szövi a történetek szövetét, szeretem.

És azt még el kell mondanom, hogy a múltkor hallottam a rádióban egy vele készített rövid interjút, és bár semmi érdekeset nem kérdeztek tőle, ám én csak hallgattam a hangját, féltem, hoyg valami nagyon vékony és modoros lesz, de ehelyett jó kis agyoncigarettázott oroszos volt és akkor az megnyugvással töltött el. .

És akkor tőle is:
"Élete alkonyán olyan dolgok tárultak fel előtte, amelyek korábban eszébe sem jutottak: hoyg szavakkal a gondolatok nem adhatók át teljesen, legfeljebb csak többé-kevésbé megközelítőleg, hogy a gondolat és a szó között van bizonyos rés vagy repedés, ami csak a tudta megfeszített munkájával tapasztható be, ez viszont a nyelv korlátozott lehetőségeinek kiegészítése."


1710. bejegyzés, melyben bemutatom a segéderőt

Van énnékem segítségem, hogyne lenne. Megnézte, szigorú minőségellenőrzési politikánk pontjait figyelembevéve mindent megvizsgált, majd azt mondta,oké, mama, ügyes voltál, ez mehet.





Hogy mi történik mindazzal, ami nem megy át ezen a szigorú rostán, azt az előtérben lévő, szerinte vacak papucsom érzékelteti, itt azonban adódtak viták eltérő felfogásunkból adódóan. Véleményem (és emlékeim) szerint a kialakult állapot az alapos szemlélés után következett be.

1709. bejegyzés, melyben javítok

Tehát a kettővel alatti bejegyzésben készült fotók Párizsból valók, kivéve az utolsót, amelyen az itthoni boulangérie-ből való sütemények üldögélnek.
Volt nekem világos menetem, csak nem jött át.

És még mondom, hogy ma reggel egy olvasóm, az Orsi, kipróbálta a Bocadillo-t és elújságolta, hogy tényleg. remek. Mondom én!