Hogy legyen, azért

Szombaton, még az esemény előtt, elraktuk a bodzaszörp újabb adagját, 15 litert palackoztunk a  háznál lévő férfival, ekkora mennyiségnél elkél a segítő kéz, én töltögettem, ő csavarozta és vitte az előtte több ponton is kialakított dunsztba. A legjobban egyébként a hűtőládát szeretem, kibéleljük takaróval, bele a cucc, betakarni a takaró másik felével, rá a tető, ennél lassabban nem hűlhet ki máshol sem. Márpedig az cél.

Tegnap pedig, az esemény után, leszedtünk még egy adag bodzát, ez citromfűvel és citrommal hűsöl, és akkor idénre befejeztük a bodzavirággal való produkciót, de csak a virággal, mert ahoyg elnézem, nem jutottunk a végére és lesz bodzabogyó bőséggel, ami megint csak jó.

Sokat befőzni pedig azért kell, mert egy, hogy mindig viszünk magunkkal a városba, ahol a családtagok nem főznek be, kettő, hogy nem kontinentális reggelihez vagyunk szokva, hanem pirítós (kalács) lekvár típushoz, három, hogy mi a saját lekvárt tesszük a joghurthoz, így valóban gyümölcsjoghurtot kapunk, négy, hogy bizonyos emberek kanállal eszik csak úgy. Nem én. Én nem. Csak néha.

Meg olyan is van, hogy feldobjuk a krémet kicsit, például a joghurtos-tejszínes eperkrémhez simán öntöttem a bodzaszörpből is,mitnemondjak.

És akkor az, hogy palacsinta, még nem is mondtam, ugyebár. Meg a többit.

Az pedig, hogy öten jelezték, hogy eddig soha nem/nagyon ritkán főztek be, de most kedvet kaptak és kipróbálják, azt sikernek érzem, igenis, igenis.