Fellebbentve

Elmondom, hoyg történt mindez, illetve, a végét tekintve (mert egyre inkább azt érzem, ez a vége, itt a vége), hogy hogy nem történt. Érkezett tehát megrendelés, nem egy,  nem kettő termékre,  amit önmagamhoz képest gyorsan elkészítettem, márciustól már csak májusra tudok bármit is vállalni, így kell ezt érteni és értelmezni.

A fényképet elküldtem a megrendelőnek, aki nagyon örült neki, nagyon, volt sok felkiáltójel, meg boldog szavak, de azok csak szavak, veszélyes fegyver, mint tudjuk. És volt egy mondat az utalásról is, hoyg este azonnal. (Másnap én fel is adtam a csomagot.)

Na, ez volt az utolsó levél, azóta semmi, de nem napokról beszélek, napokért én nem szólok, bármi megtörténhet, tudom, itt élek én is, hetek teltek el. Én közben írtam leveleket és nem kaptam válaszokat, szám szerint hármat írtam, már ami a rákérdezést illeti, ebbe nem számolom bele azt a levelet, melyben értesítettem, hogy én útnak indítottam a cuccot. Azóta sincs válasz.

A következő a helyzet: velem fizetés dolgában lehet beszélni, nyilván azért, mert nekem sincs, nekünk sincs pénzünk és bár ez ellentmondásnak tűnik, mégsem az, ugyanis éppen ebből fakadóan én teljesen megértem azokat, akik a kevésből szeretnének valamit maguknak vásárolni. Persze, nem kenyeret árulok, nem a létfenntartás a  cél, tehát akinek nincs, ne vegyen, ilyen egyszerű, de mondom, én érzem ennek a súlyos és könyörtelen racionalitását, éppen ezért nálam lehetett  részletekben fizetni (de én elküldöm), én félretettem a terméket  a megadott időig (holott lehet, hoyg el tudtam volna adni azonnal, volt rá nem egy,  nem két példa), én nem tettem félre, hanem elküldtem mégis és két hét múlva, a megbeszélt időpontban fizette ki a vásárló, szóval sok mindent lehetett. Múlt időben. Már nem lehet, illetve úgy gondolom, most egy kicsit majd óvatos leszek megint, meg szigorú, aztán eltelik egy kis idő és visszaesem a régi ritmusba, a régi engedékenységbe. Vagy nem, nem tudom előre megmondani, mindenesetre nem szeretnék még egy ilyet.

Két (meg még kettő) dolgot szeretnék még hozzáfűzni:

1. Van maga a kár, hogy ezt én nagy valószínűséggel nem kapom meg, le kell írnom a veszteséget*, ami forintosítható, de van emellett egy másik kár, a bizalomvesztés, ami nem forintosítható, de jelen van, nagyobb hatásfokkal rombol és tartósan. Tudom, hoyg üzletben nincs barátság, hogy nem szabad így viszonyulni a vásárlókhoz, hogy nem szabad mindenkiben megbízni, igen, tudom. Elméletben. Most már gyakorlatban is.

2. Felmerült az a kérdés, hoyg mindkét fél bizalommal van a másik iránt, hiszen a vevő utal és nem biztos, hoyg megkapja a terméket. Erről egyrészről az a véleményem, hogy bizalom nélkül semmi sem működik, legkevésbé az internetes vásárlás, viszont: az a helyzet, hogy mi (készítők, alkotók, nevezzük bárhogy) sokkal inkább szem előtt vagyunk (blog, FB), tehát ha mi nem teljesítenénk a megrendelést, nem küldenénk el a terméket, akkor a nyilvánosság ereje által ez sokkal nagyobb hangsúlyt kapna, ergo nekünk ez negatív reklám lenne, vagyis mi pontosak vagyunk, nem vágjuk magunk alatt a fát. Szerintem.

3. A FB-on rengetegen hozzászóltak a témához, ismert alkotók, mindenkinek volt ilyen tapasztalata,  de még ilyenebb is. Azóta várják meg postázás előtt az utalás beérkezését.

4. Lehetne utánvétellel is intézni a postázást, de azért ez sem életbiztosítás, szólnak mesék postán hagyott csomagokról, másrészről én le szoktam beszélni a vásárlóimat erről, hiszen baromi drága mulatság, a termék árához hozzácsapni még extra költséget nagyon nem vicces.

Van még egy csomó minden a fejemben ezzel kapcsolatban, de elég kesze-kuszán jönnek elő, ennyit sikerült viszonylag logikusan összeszednem. Érzelmet direkt keveset írtam bele, egerek itatása, meg ilyenek.

*van címem (őrzöm a feladószelvényeket), odamehetnék dörömbölni, de azért gondolom, a fentiekből az kiderült, hoyg nem fogok, esetleg néhány képeslapot még megeresztek