fűszeres dió

Tegnap készült és mondjam-e, hogy még aznap el is fogyott, rémes, hogy eteti magát.

Két változatban készül, ez éppen az édes, de  megírom a sósat is, mert bár nem egy nagy recept, de egyesek nyöszörögtek érte a FB-on, én meg szeretném, ha más is hízna.

Az eredeti recept itt olvasható, én kézen- közön jutottam hozzá.

Szóval az édeshez szárazon megpirítom a diót / mogyorót / mandulát (nálunk az első van főleg), hogy mennyire, az attól függ, hogy elfelejtkezem-e róla vagy sem.

Ha két bögrényi volt a dió, akkor közben egy másik edényben felforralok 1/3 bögre vizet 3/4 bögre cukorral és valamennyi fahéjjal (én imádom, tehát sokkal), olvadjon el a cukor, halk tűzön szoktam csinálni.

Amikor a diót megpirultnak ítélem, akkor egyszerűen ráöntöm ezt a fenti egyveleget, lehet, hogy illene külön edényben, de én mindig a gyengébb ellenállás felé hajlok. Cukin sistereg.

És akkor 10 percig kell ennek rotyognia, sosem mértem, de szerintem nálunk nem rotyog eddig. Olyan jó chilis babnak kell kinéznie.

 Egy idő után tisztul a kép és párolog a víz, a dió meg szívja magába a cuccot, ilyenkor szoktam érezni, hogy ebből bukás* lesz.

Kiborítom sütőpapírra, de biztosan lehet olajozott alufóliára is, hűlni hagyom és mondogatom Zének, hogy ez most hűl.

Széttöröm kicsit.

Majd megesszük. Szerencsére tömény, így nem lehet sokat enni belőle, de azért mérlegre ne álljunk másnap (sem).

 A sós változat Nigellától ered, de ahogy Chili írja, nekem is sokkal több fűszer kellett hozzá, az első próbálkozás során a dió szinte eltüntette az ízesítést. Ugyanúgy készítem, mint az édes verziót, serpenyőben diópirítás, másik edényben vajas- fűszeres cucc, majd ezzel nyakon öntöm a diókat.

Felelősséget nem vállalok, nekem senki ne sírjon, hogy nem lehet abbahagyni.

*  fogyókúrailag erkölcsileg