van egy íve a történetnek

Azért ezt a mai napot én mégis sikernek könyvelem el, pedig mit ne mondjak. Először is korán akartam felkelni (nem ment), délelőtt intézkedni akartunk (nem ment, ki lehet találni, melyik az az egyetlen nap, amikor csak 2-től van ügyfélszolgálat), aztán akartam rengeteg alapanyagot venni (nem lehetett kártyával fizetni, kp meg kevés volt nálunk), gondoltuk, eszünk pizzát ebédre (a pizzázóban csak pizza nem volt), jó, akkor legyen egy grillcsirke (nem sültek még meg), akkor péksütemény (nem tetszett egy sem), de ez sem baj, mert az a helyzet, hogy egészen váratlanul egy mély és felkavaró beszélgetésbe bonyolódtunk a férjemmel, amiről azt gondoltam,  hogy nem akarok mesélni róla, mert nem és kész. Aztán meg mégis csak (újra) átbeszéltünk pár évet, mert már abbahagyni nem lehetett.

És ebben az a furcsa, hogy ez egy 25 éves (gimnáziumi)  történet, még mindig itt tartok, igen, mégis azt tudtam mondani, hogy nem voltak gonoszak azok, akik, a helyzet mégis az, hoyg felnőtt fejjel sem bírnám ki azt, amit akkor gyerekfejjel sem. 

Az egész azzal kezdődött, hogy én nem ott és nem akkor érettségiztem, ahol és amikor kellett volna, viszont ma, egy reggeli levélváltáskor azt tudtam írni, hogy ja, hát engem aztán rohadtul nem érdekel, hogy nem hívtak meg a találkozóra, egészen biztos vagyok benne, hoyg el sem mentem volna, és ez tényleg így van, de az, hogy ezt még meg is mondtam a másik félnek, meg még hozzátettem,  hogy nem volt nekem az akkora (lelki) sikerélmény, hogy oda járhattam, ahová, azokkal, akikkel, hát nem is tudom, még a végén tán felnövök. 

A legszebb azonban nem ez, hanem az, hogy tényleg nem érdekelnek, és tényleg leszarom, hogy ki mit gondol, mert lehet, hogy én akkor egy lúzer voltam, de azért már na, mégiscsak van egy remek férjem, három gyerekünk, nem váltunk el, nem öltük meg egymást, igenis leérettségiztem (a legjobb helyen), lett két diplomám és két nyelvvizsgám, van egy kutyánk és egy macskánk, és bár vannak antiszociális tüneteim, meg egyebek, de azért mégiscsak ember lettem, még ha akkor ennek senki nem adott volna 1 % esélyt sem. 

És lehet, hogy ez több éves terápiának köszönhető, de azért igenis itt vagyok.