Önmagunkon átszűrve

Ez pedig arra lehet példa, hogy mindennek, amit olvasunk, sajátos értelmezést adunk, magunkból indulunk ki, mindent átszűrünk magunkon, másképpen nem is történhet. De szeretném, ha írnátok nekem saját élményt, sajátos értelmezést! Ez az irodalom, ugyebár.

Ezt a történetet én úgy értelmezem, hogy van ez a Gregor Samsa, aki már régóta érzi, hogy valami nincs rendben nála, de igyekszik nem tudomást venni róla, főképpen, mert megfoghatatlan ez a benne csírázó változás, nem lehet konkretizálni, csak az érzés van, hogy valami nincs rendben, a növekvő nyugtalanító érzés. Nem érti a körülötte zajló eseményeket, érthetetlenül áll a legkisebb változás előtt is, a rutint szereti, mert az ugyan nem izgalmas, ellenben megnyugtató, azt legalább ismeri.

Egyre nehezebben kel fel, egyre nehezebben végzi munkáját, de végzi, mígnem egy napon nem bír felkelni. A változás, mely eleddig látens és sunyi módon volt jelen, nyilvánvalóvá vált, képtelen tovább végezni dolgait, képtelen tovább így élni. Először nem akar tudomást venni a nyilvánvalóról, dolgozni akar menni, neki feladata van, ő nem maradhat itthon, de a test átvette a hatalmat, ami eddig csak a lélekben, az most már fizikálisan is megjelent, pszichoszomatikus tünetek, persze.

Ezen az úton nehéz a megállás, kezdődik az elidegenedés. Nem nagyon akar látni senkit, hiszen nagyon jól tudja, milyen állapotban van, kinek kell ez a kínlódó, embernek mondott, de igazából roncs, szégyelli is magát, hogy olyan állapotban van, amilyenben. Eleinte reménykedik, hogy változik a helyzet, változik az állapota (gyógyszert is szed, ahogy azt kell), de ha változik is, csak negatív a változás. Bebábozódik.
A körülötte lévő emberek előbb csodálkoznak (mi történt, nem volt semmi jele!), palástolják félelmüket (velünk is megtörténhet ez?), majd egyre jobban undorodnak tőle, ki a fenének kell egy olyan ember, aki már nem is ember, felismerhetetlen a régi Gregor, lemondanak róla, legyintés, ja, igen, volt egy Gregor, de az már nincs. Így aztán szobájában éldegél, egyre magányosabban, egyre visszavonultabban, s már nem remél.

Érzi, hogy teher, hogy egyre nehezebben viseli a közvetlen környezete is, azok, akik még megmaradtak, akik jönnek hozzá, s tekintve, hogy kilátástalannak látja jövőjét, nincs megoldás, nincs feloldás, nincs megkönnyebbülés, a könnyebbnek tűnő, de mindenképp rövidebb utat választva öngyilkos lesz. Hogy ki hogy reagál minderre, az már egy másik történet.