A könyvekről

A könyvekkel pedig úgy vagyok, hogy mindent kezdet egy kalandtúra első lépése, nem tudni, hogy az Antarktiszra megyek vagy Aggtelekre, fel kell készülni mindenre, nyitottnak kell lenni mindenre, sosem tudhatom, mi vár rám, s kik jönnek velem, ezzel szemben a bentlét, bár még mindig lehet kalandos és izgalmas (reméljük), de mégis biztonságot ad, mert akkor már benne vagyok, fészekmeleg érzésem van.
Az elején azonban semmi nem biztos, éppen nem, mert térben-időben lehetek bárhol, a szervezők belepottyantottak egy olyan közegbe, amiben nem ismerem ki magam, mert attól, hogy 21. század és Budapest, attól még mozoghatok én idegenként, mint ahogyan érezhetem magam otthon a 19. századi Párizsban is, ez azonban idő kérdése. Nem ismerem a résztvevőket (nem szereplők), persze, aggatok rájuk bizonyos jelzőket, meg ruhákat, tisztul a kép, de nem ismerem a viszonyokat sem, az egyébként korán tisztázódó, egyértelműeket sem, de főképpen nem az életben is bonyolult, láthatatlan szálakat, nekem kell felfejtenem. S miközben ezeket boncolgatom, mert úgy van az, ahogy Kányádi mondja, hogy "belül történt, mi megesett", közben kristályosodik ki bennem maga a történet.
Mire ide eljutok és kezdek tisztán látni, s a (magam által kijelölt) helyére tenni embereket, érzelmeket, jellemeket, mire a belső vetítés éles és tiszta és szélesvásznú lesz, mire kialakul bennem a bentlét, a jelenlét, addigra már nagyon jól érzem magam, ki sem akarok szállni, s kezdem kétségbeesetten nézni a hátralévő lapok számát, tessék még írni, tessék még továbbgondolni, reggelre megszaporítani, tisztelt író úr.
És mikor végére érek mégiscsak, mert író úr pontot tett a végére, akkor bennem még dolgozik, nem akarok én még a kalandtúrából kilépni, ismerem ezt a közeget, mi vagyok én, könnyűvérű nőcske, aki ugrál egyik lapról a másikba, egyik történetből a másikba, sehol nyomot nem hagyva, sehol nyomot magára nem véve.

És akkor ott kacsintgat a következő kalandtúra.
Valahogy így vagyunk mi ketten.