kórbonctan

Nem kívánok különösebben a témán lovagolni, bár nem is érzem úgy, hogy lovagolnék,  csak úgy alakul, hogy ahányszor az ember szóba hozza a fb-ot, mindig oda lyukadunk ki, hoyg az egy ördögtől való dolog (sarkítással élve), én meg nem így élem meg, ez baj? (nem)

Alapvetően az előző bejegyzés arról szólt, hogy hogyan lehet három (vagy négy, legfeljebb öt) lépéssel eljutni a KÉP szótól a VÁR szóig,  mert az, hogy beírtam a színésznős - oscaros bejegyzést arra az elfajzott helyre, és két perc alatt kiderült, hoyg kedves, aranyos és meleg, bársonyos hangú dizőz vagyok, az nagyjából megfelel az említett játéknak. Meg arról szólt, hogy ennek megörültem, mert nem vártam ilyen válaszokat, mégis jöttek, és mit tegyek, megörültem neki. Ki nem?

Egyébként meg két dolgot mondok. 

Az egyik az, amit kommentben leírtam (szerintem mindkettőt, de nem mindenki olvassa vissza őket), s arra vonatkozott, hogy  Eszter pl. hányszor visszajár ide, megnézni megint egy képet vagy receptet, vagy akármit - és erre írtam, hogy na, milyen kár, hoyg ezt nem tudom. Mert például volt az az ominózus bejegyzés Akropoliszon bugyit lengető mivoltomról (ez is sarkítás) és akkor szinte csak olyanok kommenteltek, akik értetlenül álltak előtte(m), most meg kiderül, hogy mások is érezték már ezt vagy hasonlót. Nem gondolom, hogy ez csak az én , saját rádöbbenésem, de éppen ezért milyen jó lett volna, ha olyanok is írnak, akik tudják, miről írtam. És nem. Na most én ezt nekem honnan kellene tudnom? Persze, nem is kell, de azért csak jólesett volna, ha valaki még érti is, amit mondok.

A másik meg az, hogy a blog esetében, de most inkább a  sajátomról beszélek, nem általában a blogok lelkivilágáról, szóval, én valahogy nem érzem azt, hoyg a komment feltétlenül visszajelzés, visszacsatolás, de lehet, hoyg nem jól látom, mégis úgy érzem,  ez afféle beszélgetés, térben-időben eltérések mutatkoznak ugyan, de azért ezen már túl vagyunk, hogy kizárólag az egy helyen, egy időben folyó információcserét tekintsük kommunikációnak. Nem szűnök meg hálát adni azért, hogy ez nem egy táskablog, az első perctől kezdve nem az, így nekem nem kell (mint mostanában sok helyen látom) profilt váltanom, és váratlanul írnom véleményt, receptet, kritikát, gondolatot.  Ezt korábban volt, aki nehezményezte, de én (életemben tán először) azt gondoltam, hoyg ez nekem így jó, akkor meg miről beszélünk. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem a táskáimmal kapcsolatos visszajelzésekre vágyom/várok, sokkal inkább kedvelem, ha reakció érkezik, egyetértés, egyet-nem-értés, bármi, ami a másik félben a bejegyzésemmel kapcsolatban kialakul. Kommunikáció, tudjátok. Nem mondom, lehet, hogy ez túlzás, de én egy túlzó ember vagyok.

Az a helyzet, hogy a fb-os biznisz oldalamon lassan 4000-en vagyunk,  ott aktív közösség van, vagy ha nem is közösség, de érdeklődő emberek gyülekezete, szerencsére jönnek visszajelzések szép számmal, képesek a like gomb megnyomása mellett még írni is, és ez jó.

Na, meg azt is akarom mondani, hogy még jobban elidegenítsek mindenkit a fb-tól (muhaha), hogy a tegnapi poszt végén kiderült, hoyg ugye kedves és aranyos és meleghangú vagyok (nem győzöm leírni, szeretném rögzíteni az olvasókban ezt a tévképzetet), amit  látens dizőzként összegeztem,  de ma reggelre a meleg szón lovagoltak tovább, s tovább boncolgatván ezt a személyiségem újabb rejtett bugyrát nyitották fel, így lettem én meleg dizőz.

(pedig nőknél ezt nem is így mondják)