megintbéna

A zöld csatosat kérte egy megrendelőm, már akkor is szenvedtem a varrással, szidtam magam, hogy elbutultak az ujjaim (erről még lesz szó a későbbiekben) és micsoda szégyen. A másodiknál (ami itt elől van és kedvből csináltam) ott már eléggé odavoltam, de olyannyira, hogy megnéztem a tűt (némi káromkodás sírás után), basszus, hát hímzőtűvel varrtam. Hímzőtűvel. 

És akkor kicseréltem egy másikra, de nem találtam mást, hát bőrvarrótűvel fejeztem be.  Bőrvarróval.

De ma aztán vettem egy egész csomag rendes, igazi, kézi varráshoz való tűt.

(egyébként pedig nyitni akartam egy bénavagyok címkét, csak közben kiderült, hoyg van már egy megintbéna. miért is, kérdem én.)

Gombolás

Nem sikerült a like gomb, ellenben létrehoztam Mici segítségével egy rajongói oldalt a facebukon. Valami tehát sikerült. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mim van/lett nekem. Rajongói oldal... vicces.
Az pedig, hogy saját magamra klikkeltem, kínos.

Rend és rendetlenség I.

Tegnap nagyon meghajtottam az agyam, osztottam-szoroztam, hogyan is tudnék elmenni úszni. Teljesítettem a tervet, így ma ZM-mel megint 5,10-kor keltünk (nem emlékszem, mikor ébredtem magamtól az utóbbi időben), s elmentünk az uszodába. Leparkoltunk, ZM a csomagtartóból kiemelte az úszócuccát, én meg néztem, hogy most ilyenkor mi van, az enyémet nem hozza?
Nem hozta, ugyanis otthon maradt. És még vígasztalt is...
Komment nélkül.


Hazaérve viszont a kezembe akadt ez a fotó, Versailles-ben lakó barátaink kislányának varrtam, milyen türelmem volt.... Megvidámított a kép, főleg, mert éppen júniusban születik meg a harmadik csemetéjük, annyira jó érzés... Az anyuka 14 éves korában került hozzánk, amikor nekem volt 3 kisebb és még kisebb csemetém, rengeteget segített, jó volt, hogy minden reggel és este volt valaki, aki 4 évnél és 100 cm-nél több. Nagyon összenőttünk... ZM akkoriban vidéken dolgozott.


A rendezőelvet nem mindig látom, de azt tudom, hogy ma ő is háromgyerekes anyuka, egy remek férjjel maga mellett, s mindig megmelengeti a lelkem, amikor minket emleget példaként. A mi Legkisebbünk pedig az ő barátaikhoz megy júliusban Svájcba, ismerkedni a kisbabákkal, az idegen léttel, a távolsággal. És ott is 3 baba van. És varrnom kellene egy faliképet megint.

Milyen furcsa, hogy a rosszul indult napot is helyrebillentheti egy fénykép, a hozzá társított érzés, az emlék. Milyen jó, hogy nem minden rajtunk múlik.