Nem lehet befejezni a Párizsra való, jótékony hatású emlékezést. Ma a Louvre volt a soron, s bármennyire is hihetetlen, ezeket a képeket is én készítettem. Vak tyúknak is lehet szerencséje.A kedvencem Suger apát amforája, amivel tavaly végül szemkontaktust tudtam teremteni. :o)
Előző évben az egyiptomi kiállítást néztük meg, de akkor is már csak ezt akartam, kezemben a térképpel elindultam, hogy majd én megtalálom, nem lehet olyan nagy ördöngösség a Louvre-ban egyik kiállításról a másikra átmenni. Nos, mégis.
Három teremőr (csak franciául kommunikáltak, én meg csak angolul) és néhány japán turista megkérdezése, 1/2 óra önbizalomtól teljes, majd újabb ennyi, de már kellőképpen kétségbeesett bóklászás után, Suger apát nélkül már csak abban reménykedtem, hogy ZM még Belfegor előtt rám talál. De nem könnyítettem meg a dolgát, mert nem mondtam meg, hová készülök. 20 év házasság után illik tudnia. Végül, amikor már az "alagsorban", a várárok mentén kóboroltam, és eszembe jutott a Louvre méretéről írt minden elképesztő adat, akkor meg is talált.
Amikor megkérdezte, mégis mi a fenét csináltam, akkor némiképp ziláltan, de az eltelt idő történéseihez képest természetes (vagy annak hitt) hanghordozással csak annyit feleltem, hogy ne kérdezze, hosszú út vezet a masztabáktól a középkorig.
