Nos, megint elment az életkedvem. Egyszer úgy elmegy, vissza sem talál.

Az álmaimra nem nagyon emlékszem vissza, kivéve a rossz álmokat, a fene esne belé, hogy azokra mindig, de ezt meg úgy oldom meg, hogy amikor zaklatottan felébredek egyből, akkor továbbgondolom és mindig jó lesz a vége, biztosíthatok mindenkit róla, tudok hálivudos befejezést. Sajnos, ez nem mindig írja felül az előtte történeteket.

Szóval, az álmok nem maradnak meg, de az, hogy álmomban mire gondolok, az igen. Döbbenetes problémákkal sikerül megküzdenem, de már a problémafelvetés is más síkon történik, mint a való életben, például egyik éjszaka azon töprengtem álmomban, hoyg milyen jó, hogy a Mikulás közeledtekor nekem már nem kell azon ennem magam, mit mondjak a rengeteg Mikulásra, melyik is az igazi. Komoly, mi? Jó, ennek az lehetett az alapja, hoyg emlékszem, ez tényleg gond volt, mert van, ugye, A Mikulás, aki egy és igaz, és vannak ezek a minden sarkon felbukkanó mikulások és marha nehéz volt áthidalni azt a tényt, hoyg miközben a Főmikulás éjszaka hozza a meglepetést és igazából senki nem látja, ezek a műmájerek bárhol felbukkanhatnak. Akkor megoldottam (ezek csak beöltöznek, mondta a bölcsanya), most megkönnyebbültem. Álmomban.

A másik, amire határozottan emlékszem (volt egy releváns harmadik is, de elfelejtettem), az a körmök hossza volt. Hogy az hogy a frászban lehet, hogy nekem még soha nem volt azonos hosszúságú köröm mind a 10 ujjamon, általában 7-8 -on egyforma, de mindig van, amelyik kilóg a többi közül és nem úgy, hogy hosszabb. De olyan is volt már, hogy egyik kezemen egészen más körmök voltak, meg olyan is, hoyg vegyesen volt rövid és közepes hosszúságú köröm. És hogy ezt mások hogyan oldják meg?  Komoly, mi? (nem lett megoldás)

Közben eszembe jutott a harmadik is, álmomban azon tipródtam (és nagyon), hogy mi a fene a neve a (z egyik) kedvenc sajtomnak, nem bírtam kimondani, tudtam, hogy tudom, nyilván, de állandóan csak a Roxfort neve ugrott elő a dobozból, és jó hosszan igyekeztem (álmomban) nem gondolni rá, pont úgy, mint  a valóságban (de az álom az valóság, nem? vagy legalábbis annak hisszük). De megoldottam, már tudom. 

Álmomban többnyire okos vagyok és bölcs és elég nagy aránnyal oldom meg az elém kerülő kérdéseket. Mindenkinek kell egy menekülőútvonal.

Már többször megfigyeltem, mert többször átéltem, hogy ha van valami nagy örömöm, mert mondjuk kapok valami számomra egészen elképesztő és fantasztikus és csodálatos dolgot (most maradjunk ennél a válfajnál) és ezt (úgy értem, az örömet, nem a konkrét dolgot, mert irigy is vagyok) szeretném megosztani azokkal, akikről feltételezem, hogy velem örülnek és mondjuk, ők meg visszafogottan reagálnak, akkor picit megkeseredik a szám, ezt ismeritek?

S mert többször átéltem, olybá tűnik, hogy nem vagyok túl tanulékony típus. Nem kell mindent kirakni a kirakatba.

Amikor aztán már igazán elgondolkodom, hogy mi lenne a legeslegjobb a világon, mert mondjuk, lenne elég könyvem, a gyerekeink békében és boldogságban élnének, mindenki egészséges lenne és nem lenne gond, hogy a kisházat miből bontjuk le (és ezek csak kikapdosott szemelvények), akkor arra gondolok, hogy én azt szeretném, ha lenne időm. Nem abban az értelemben, hogy bár 25 lennék, amire speciel sosem vágytam, bezzeg a 35-re!, hanem inkább úgy, hogy időnként megcsap a jólét utáni vágy, hogy mondjuk, nem kellene dolgoznom és szabadon elkezdhetnék egy új iskolát, egy új nyelvet, egy új hobbit, eljárnék kávézgatni és minden nap kihívás lenne, hogy éppen mivel töltöm meg, de nem azért, mert ne lenne mivel, éppen fordítva, hogy melyikkel is kezdjem, vagy milyen sorrendben. 

Komolyan lejjebb kellene adnom az igényeimet.

de legalább eating

A Clean Eating csoport tagjai zokogva ülnének egy sarokban csak a recept olvasásától is. Mi meg nem.

welcome on the board

Majdnem be sem tudtam lépni a blogomba, megérdemlem, tudom.

Baromi régen írtam, s igazából nem azért, mert átköltöztem volna a FB-ra, mármint részben dehogyisnem, ott kommentelgetek, meg válaszolok, miközben továbbra is olvasom a kedvenc bloggereimet, meg azokat, akik ennél többek, de magvas gondolataim külső helyszínre juttatása eléggé becsődölt, s nem szívesen gondolok arra, hogy mindez azért, mert már nincsenek is. Úgy értem, magvas gondolatok. Bár igazából időnként megcsapott még annak a szele is, hoyg egyáltalán nincsenek gondolataim, kiüresedtem, elfogyott belőlem a minden, most már csak a biztos tengődés van hátra az elkövetkezendő évekre. Ígérni most sem fogom, hogy újra a fedélzeten és mostantól ontani fogom a posztokat, ehhez már annyi minden megváltozott bennem, oly sok részre szabódott az életem, ráadásul már az állandó time - management nehézségek is szűkre szabják a kereteimet, de hátha kitör belőlem még egyszer a közlési vágy, nem vagyok én elrontója semmi jónak.

Szóval, hello, blogvilág. Újra.

emberi játszmák

És azt ismeri valaki, hogy jó, ez a nap (is) kárba veszett, pedig akartam, tényleg akartam, például akartam válaszolni 3 levélre, finomat főzni, és gondoltam én, hogy egy ablakot megpucolok, az olyan teljesíthető és mondjuk, tényleg meglocsolom a muskátlit, ma már tényleg meg - és akkor azt veszem észre, hogy este 8. Nem kell megkérdezni, hány hősi cselekedetet vittem véghez, mert megmondom. Egyet sem. De a muskátlira már gondoltam legalább. Nem baj, holnap, holnap már nagyon - nagyon összeszedem magam.

Ismeri valaki?

Mert 3 hónapja megy ez a műsor.

back to life

Én komolyan nem értem, én ezt nem akarhattam, árulja már el valaki, mikor lettem ilyen rosszkedvű, hogy már blogot írni sincs kedvem.

Meg hogy miért telt el két hónap az utolsó bejegyzés óta, ezt sem értem, egy, az még oké, de kettő? Arra még emlékszem, hogy kérdezgették, hogy most akkor bezártam-e, de mondtam, hogy dehogyis, csak szünetelek, nincs kedvem írni a nyomorúságokról, szerintem ez tök érthető.

És tényleg vártam, hogy ezek elmúlnak, de azt kell mondjam, ha el is, jön helyébe új, meg újabb és ez most egy ilyen nem túl vidám bejegyzés, még tán a humorom is elveszett valahol félúton.

Ismerős az valakinek, hoyg vársz valamit, egy eseményt, egy történést, és azt képzeled, hogy az majd visszabillent az egyensúlyodba, de mindeközben érzed, hogy ez nem lesz jó, sőt,  rosszabb lesz, de elhessegeted ezt a kósza felhőt, biztosan csak rosszkedvedben gondolhatsz ilyet, nagyon is király lesz minden. És a lótúrót.

És igazából nem is hiszem el, hoyg ezt én írom, itt valami nagy - nagy tévedés van, vagy nem jó történetben vagyok, vagy nem jó térben, nem jó időben, esetleg a casting alatt felcserélték a nevem egy 45-ös rinyabanyáéval.

Mindenesetre most eszem még egy szelet eperlekváros kenyeret és nem számolok a holnappal, de még a kalóriákkal sem.

Így gondoltátok - e az első bejegyzést? Mert ez most nekem nagyon megy.

De legalább horgoltam egy párnát.

analógia

Nem azért nem írok, mert nem akarok, hanem azért, mert rettentően leköt a családi logisztika és ez a finomított verzió. 

Másrészt viszont amiről írnék, mégsem írok, mert nem publikus, ami meg publikus lenne, az meg kit érdekel - szóval, nem tudom, mi lesz a blog sorsa, most elhanyagolt, gazos udvarhoz hasonlít. Amikor a Szentendrei - szigetre költöztünk, mert jódolgunkban kaptunk kölcsön egy házat a Duna partján, szóval, akkor a kezembe nyomtak egy kulcsot azzal, hogy az előttünk a házban élő erdélyi család (1988-at írtunk) hirtelen továbbállt, üres a ház, ránk vár. Csak azt nem mondta senki, hogy ez a hirtelen azt jelenti, hogy élelmiszerek a konyhaasztalon, egy csomó ruha a szekrényben, játékok a földön - mintha egyszercsak kiléptek volna térből és időből a korábbi lakók, elég misztikus (és undorító*) volt. Bizton állíthatom, hogy a házban nem laktak szellemek és egyéb irreális lények, a tulajok meg állítólag Nyugatra távoztak. Hát váratlanul, na.

Valahogy így van ez a blog is, csak azt akartam mondani. Hirtelen távoztak a gondolataim. Nyugatra.

* pár hónap után magány után

a tettes visszatért. és jobban teljesített, aha

http://www.mozogazazi.blogspot.hu/2014/03/jobban-teljesitettem.html

hogy ez már a tudás-e, kérdezte a kétségbeesett Nő

(ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs a holnapi futóverseny, s ha nem lennék emiatt halálideges)

Ezt az egész horgolásos témát úgy képzeltem, hogy ez nekem menne, de én így éreztem a korcsolyázással kapcsolatban is, aztán álltam 3 órát a palánkba kapaszkodva. Mindenki tud horgolni, ahogy elnézem a blogvilágot, s ha mindenki, akkor nem lehetne, hoyg esetleg én is?

Egyszer már nekiveselkedtem, s megfejtettem a granny square titkát, de elképzelhető, hoyg azóta már elfelejtettem, mindenesetre akkor horgoltam is hirtelen felindulásból (amíg benne a kezemben a titok) egy takarót .

Szünet. 

Mostanában viszont nem jó a kedvem (mint tudjuk), s általános tanács szerint kell valami, ami lefoglal, én pedig úgy gondoltam, szerintem menne nekem egy horgolt párna elkészítése, majd nem csinálok nagy kunsztokat bele, hanem kis négyzeteket horgolok valami pálcával. És akkor itt megállnék. Képtelen vagyok megjegyezni a pálcák neveit, biztos túlmegy az én határaimon, de legalábbis átnyúlik rajtuk, két dolgot tudok határozottan megkülönböztetni, az egyráhajtásost és kétráhajtásost, a többit hagyjuk. A párnához egyik biztos tudásomat sem alkalmaztam, nem tudom, ez milyen, nálam simapálca néven fut.

Úgy képzeltem, hogy három színt használok, fehéret, szürkét és púder rózsaszínt és  a párna 9 négyzetből áll majd, ami azt jelentette (öhöm), hogy minden négyzettípusból hármat horgolok, mert azt pont jól el el lehet helyezni, de azt, sajnos, még elmagyarázni sem tudom, hogy ez miért bizonyult zsákutcának, noha ez még bőven az eukleidészi matematikám innen van. 

Amikor ezen azért túllendültem, akkor kiderült, hogy kicsik a négyzetek, de nem baj,  körbehorgoltam őket. Aztán a körbehorgoltakat egymáshoz horgoltam és kiderült, hoyg még mindig kicsi és akkor azokat is körbehorgoltam. Kezdtem úgy érezni magam, mint a Szeress Mexikóban egyik hősnője.

Ekkor (több hét után) elkészült a fedlap. Pár hétig nézegettem, de hiába akartam a kitartóságra utaló személyiségjegyet erősíteni magamban, nem bírtam nekikezdeni még egy ilyen menetnek, különben is elfogyott a fehér fonalam. Amikor egy rendrakás során megtaláltam egy baromi nagy adagot (nem Catania), megadtam magam, ez párnáért kiáltott, de egyszerűsíteni akartam: egy sima, fehér négyzet lesz a hátoldal, így mindenkinek azonnal egyértelmű. hogy a díszesebb oldal az eleje.

Mivel nem tudtam, hány szemre kell kezdeni, ezzel párhuzamosan lusta voltam próbahorgolást végezni (remélem, érződik, hogy az elméletet tudom ám), így középen kezdtem, az különben is mutatós.

Na. Itt csak két probléma merült fel menetközben, egy, hogy a megtalált fehér fonal vékonyabb, mint a Catania és hiába horgoltam én szorgalmasan, látszatja nem volt, de ezt kiváltottam azzal, hoyg időről időre belehorgoltam a maradék szürke és rózsaszín Cataniát. Rapszodikus megjelenésben.

A másik gond az volt, hoyg egyszerűen nem találtam, hol vannak a sarkok, szerintem ez is a fonalvastagság miatt lehetett, így a tervezett négyzet specifikus sajátosságokat kapott, egyrészt az oldalai nem párhuzamosak és nem egyenlő hosszúak. Mindehhez a közepe kiemelkedik, szinte térbeli vonásokat kölcsönözve ezzel a síknak. Biztos már a nem-eukleideszi matematikán is túl vagyunk.

Most mondjam-e, hogy igazából egy nagy, fehér takaróra vágyom.

belenyalintás

Jó, hát nincs kedvem írni, van ilyen, nem? Vagyis kedvem még csak- csak, időm nincs. Vagyis időm még csak lenne, de témám nincs. Nem történik semmi érdekes, folydogál az életünk a megszokott mederben, csapások jönnek - mennek, megoldások érkeznek (esetleg nem), és persze, lehetne erre úgy is tekinteni, hogy zajlik az élet, de most fásult vagyok és elégedetlen és szomorú. Ki a fene akar nyafogást írni olvasni. Naugye.

Elegem van a közéletből, ami már jó ideje kizárólag csak politikát jelent, mert a köz élete kizárólag ezen a fronton hajlandó pörögni önnön hülyesége miatt. Én nem ezt érdemlem, az biztos, ezt ne mondja nekem senki. Elegem van az agymosásból, a közszolgálati csatornák behódolásából, basszus, milyen behódolásából, benyalásából, hánynom kell az egésztől. Jobban teljesítünk, jah. Felfordul a gyomrom, hogy egy nyamvadt fűszál sem nőhet ebben az országban úgy, hogy ne nőne magasabbra, erősebbre, mint a hanyatló Nyugat, bezzegország lettünk. Kár, hoyg csak a maguk szemében vagyunk bezzegek, de biztos azért van ez, mert a rothadó kapitalistáknak már nem megy olyan jól, mint nekünk. Irigyek, gondolom. És gondolom, minden okuk megvan rá, itt még élet van, semmi elkényelmesedés. Van viszont rezsicsökkentés, nem tudom, hallotta-e már valaki. 

Na jó, azért a másik oldal sem rossz, üssem őket is kicsit? Ennyi töketlent egy kupacban régen láthatott a magyar, most komolyan, Szanyi? Egy Szanyival akarnak bármit is nyerni? Jó, ne nevesítsünk, igaz. De ha ez a felhozatal (márpedig), akkor min csodálkozunk? Én már lassan semmin.

Nem érzem jól magam az országban, tudom, nemzetietlen, magyartalan, mocskos kis elégedetlen vagyok, nem érdemlek rezsicsökkentést sem, meg népnemzeti jólétet sem, gulág kell az ilyennek. Javítom magam: az ilyeneknek.

Akarhatja-e valaki, hoyg folytassam? Van ott még, ahonnan ez jött.

mit hoztál?

Egy nagy adag náthát, azt hoztam haza Hollandiából. Fizikailag. Mert egyébként mást is.

Túl egy 18 - 19 órás alváson, már fel bírtam kelni, kezdek magamhoz térni.

Azt kell mondjam, a megfázás mindenhol megfázás, nahát.

életjel

Most csak egy nagyon rövid bejegyzés arról, hogy megvagyok, megvagyunk, sokat bringázunk, sétálunk, beszélgetünk, filmet nézünk, eszünk, meg hasonló izgalmas dolgokat végzünk. 

A bicajozástól megrándítottam a lábam, valamint a tegnapi futást alatt ronggyá áztam (és még csak nem is zavart), így már a torkom is fáj és folyik az orrom. Mondom, hogy nem való nekem a sport.

hát szóval

Persze, én pontosan tudom, hogy  mennyire disszonáns az előzmények ismeretében leírni azt a helyzetet pozicionáló mondatot, hogy most éppen Hollandiában ülök egy tatárbifsztekes vacsora után (fagyi is volt), pedig tényleg így van és tényleg nem is tehetek róla. Én, kérem, szokásom szerint, sodortattam, s ide köpött ki az áramlat.

Az egész szerdán kezdődött, most meg már itt is vagyok, de emlékezhetünk, így szoktuk utazásaink egy részét megejteni, nem szeretünk előre gondolkodni, az sok energiát elvesz. Mindenesetre egyedül jöttem, Zé tartja otthon a frontot, elvégre nincs pénzünk, ami van, azt éppen herdálom elfele, bár a mai vacsora beszerzésekor meg kellett állapítsam, hogy otthon  ez a vacsora ennyiből nem jött volna ki. Elképesztő.

Természetesen a Legkisebbről van szó, az állandó jégzajlás nála valahogy alapzaj, de most az egyik jégtáblára egybekerült egy jegesmedve és egy pisztráng, valahogy partot kellene érni oly módon, hogy mindketten folytathassák útjukat. Oldja meg, aki tudja, én lassan feladom. 

A feladás úgy történik, hogy nagyokat sétálunk, bringázunk  és beszélgetünk, én már többet tenni nem tudok, csak szeretni, szerintem úgyis ez a legfontosabb, nemdebár? Ja, vitázunk is szépen. És ölelgetjük egymást. Meg még eszünk is.

Terveink szerint holnap bebicajozunk az imádott Utrecht-be, remélem, elég felvágósra sikeredett a valójában csak 5 km sejtetése, délután meg talán futni kell. Mindezt kizárólag többes számban, mert ma nemcsak apacsszavamat kellett adnom a Kölöknek, hogy a héten én nélküle sehova, de még kezet is ráztunk rá, ekkor történt meg az, hogy felsejlett előttem a legrémesebb kamaszkor, amikor minden voltam, csak cuki anya nem.
Ha elég sokat várunk, mindenkiből lehet nagyságos asszony drága mama.

történetek, melyek szereplői jóban és rosszban

Éppen mentünk fel egy bevásárlóközpont valahányadik emeletére és két mozgólépcsőre szakadtunk, Zé ment az egyiken, én pedig mellette a másikon és ez megzavart minket, zavar került a ritmusunkba, de akkor a férjem átnyúlt a köztünk húzódó legalább 80 centin és megfogta a kezem. Így mentünk fel. Mondtam is, hogy na, ilyen egy mindennapi  Valentin - nap.  Én így szeretem.

Ugyanezen férfi az esti ágyneműcserénél arról áradozott, hogy mennyire szereti a friss ágyneműt, az  új ágyneműt, hogy az milyen jó, és milyen szépet vettünk, én pedig nem tudtam, kiábrándítsam-e*, hoyg igen, de egy évvel ezelőtt. Azóta pedig már használtuk párszor. Kicsit elbizonytalanodtam, vajon reggelente nem csodálkozik-e rám is így. És hogy ez most jó vagy rossz.

* természetesen kiábrándítottam. aztán ő engem még jobban, hogy a párnahuzatokat is újnak vélte, melyeket a két kezemmel varrtam. bő egy éve.

pezsgő

Ha tudom, hogy ezt úgy kell csinálni, hogy egy februári nap ülni kell punnyadtan  a szobában, nézni kell a kitartóan eső zuhogó esőt, lemondóan sóhajtozni nagyjából 2 percenként és úgy dönteni, hogy most már egészen biztos, hoyg az életben több napfényt, s ezzel együtt életörömet, izgalmat, változatosságot, reményt nem élek meg, mert ez itt a vég vége már és mindörökre, és ha ezt tényleg őszintén és igazán gondolom, akkor úgy 25 perc alatt érkezik meg az élet adta válasz, akkor nem várok február közepéig, vár a fene, már január elején elkezdtem volna erre gondolni, fektetett volna a kitartásba több energiát a ménkű, szeretem megadni magam, ne felejtsük el.

Részletek (kicsit) később, körmöket lerágni nem kell.

ezt (t) ettem

Nem szeretném, ha ez szokássá válna, vagyis, hogy csak linkelgetek veszettül, ahelyett, hogy kifejteném a véleményem, odamondogatnék ennek-annak, osztanám az észt és egyáltalán: baromi okos lennék, de most mégis linkelek, ínséges időket élünk.

Viszont a keksz igen jó.

(V)egyétek.

ezt láttátok már?

a komoly csapatom.

happy - end

A következő a helyzet nálunk: (számlás) kintlévőségeink megközelítik a hatjegyű számok számtani átlagának megfelelő forintot, miközben erősen gondolkodunk, miből élünk a következő héten.

A felismerés sokk hatására utolsó filléreinkből színházjegyet vettünk.

Igazából vasalót.

Azt hiszem, ma ért véget a gyermekkorom.