2013. november 12., kedd

legfeljebb ezt

A kevés idő - sok munka mint egyre jobban terpeszkedő terjeszkedő mainstream mellől kinézve mindenkinek izgalmas és ingerben gazdag élete van, én most megrekedtem, nem találom sem izgalmasnak, sem érdekesnek az életet, nyöszörgök és jajongok, miközben pontosan tudom, hogy ha nem így lenne, akkor nyöszörögnék és jajonganék igazán.

Mindenesetre elmentem barlangászni barlangba.
A barlang nekem nem jó terep, egyszer ugyan voltam Aggteleken, de akkor még kisgyerek voltam, és bár annak is félős,  nagy tömegben ez mégsem tűnt fel. Egyszer pedig a Tátrában bementünk a családdal egy jégbarlangba, alapvetően az maradt meg, hogy szlovák nyelvű vezetésre sikerült befizetnünk, így némileg szigetet képeztünk a többiek között, de mindig arra fordultunk, amerre a tömeg és az elvárásnak megfelelően csodálkoztunk is. És utána piknikeltünk egy hegyi patak mentén, ezzel ki is merítem a kapcsolatos emlékeket.
Ennyi. No more barlang. Én még Ausztriában sem mentem be soha a sóbarlangokba, zártak és szűkek és sötétek, nagyjából éppen az ellentétei annak, mit én kívánok.

Most viszont néhány futópajtival  bementünk és rögtön kettőbe is, így a 10 évenkénti barlangbajárás két ciklusát is kilőttem egy nap alatt, lehet utánam csinálni. A barlangok továbbra is szűkek, sőt, szűkebbek, mint emlékeztem, erre pedig nem annyira jó az a feltevés, hogy esetleg én lettem -e nagyobb.
Sötétek is, ez sem változott sokat, bár van fényvételi lehetőség, sőt, állítólag telefon is van, de a kipróbálására  nem adódott lehetőség, thanks God. 

A barlangba egyébként rendes faajtón megy be a nagyérdemű, mely faajtó kulccsal nyílik, ez tök fura, nem? Hát még az, hogy utánad be is zárják. A sötétség mellett csend is van, ezt onnan tudom, hoyg olyat játszott velünk a futópajti vezető, hogy a Szemlő-hegyi barlang közepén lekapcsolta a lámpákat, hogyaszongya, hallgassuk a csendet. Mert az jó. Mindenesetre én egy perc után mondtam, hogy oké, értem a lényeget, kérem vissza a fényt. Azért ez tök nyomasztó volt, hiába tudtam, hogy ott vannak velem néhányan és csak ki kell nyújtani a kezem, teljesen elveszettnek éreztem magam abban a fene nagy barlangban.

A barlang tényleg állati szép hely, ezt nem tagadhatom, cseppkő, meg kristály, meg minden, nagyon szép és nagyon örültem, mikor végre kijöttünk, mondtam is, hogy én ide soha nem szerveznék programot,  eddig sem, ezután sem, ezért szuper, hogy most másokkal bemerészkedtem.
Külön említést érdemel, hogy a Pál-völgyi előtti büfében nagyon jó a zsíroskenyér.

Hát, ennyi. Inger ezennel bezárva.

Na jó, még eszembe jutott, hogy először is felmásztam egy létrán, bent a barlangban és én, ezt csak az izgalmak fokozásáért. Kettő, hogy kétszer történt meg az a szívszorító  jelenet, hogy a járdásról lecsúszott a cipőm a 2cm-es mélységbe és iszonyúan megijedtem és a mögöttem jövőbe pánikszerűen belekapaszkodtam. Még jó, hoyg nem rántottam magammal a 2 cm-es szakadékba.
olyan, mintha vízben jártunk volna, de nem az csak beton. bármennyire is kiábrándítóan hangzik




2013. november 3., vasárnap

tompulnak a színek, helló november

2013. november 2., szombat

fejlődéstörténet

Úgy gondoltam, hogy egy zseni vagyok, mert megoldottam az étkezési dilemmát, kizárólag sült kolbász (és májas hurka) lesz, az tök jó, csak be kell dugni a sütőbe és magától. Na jó, persze, a vegának csinálok padlizsános pizzát, de azért nem nagy kunszt, valljuk be. Aztán eszembe jutott, hoyg mennyire szeretik a sütőtök-krémlevest, jó, az sem a világ vége, ha a tökdaraboláson túl vagyok, már kész is szinte. Szinte.
És hát legyen még krumplipüré a kolbászhoz, mert az meg régen volt, és az kell, na. És ha már így akkor nem kellene egy kis desszert is? Nem fogok sütni, mert arról gondoskodtam, hoyg full tele legyen a sütő, de egy tiramisu? Azt csak össze kell  dobni.
Ja, de a Középsőnek kellene még valami, amit még majd otthonra is elvihet pluszban, spenótos palacsinta. Ott egy kicsit vacakolni kell ugyan, de a többi úgyis pikk-pak készen lesz, hát belefér.

Bele is fért. Nagyjából a délelőttbe. Szűken.

2013. október 29., kedd

folytassa

A család három tagja véletlenül betévedt egy sportboltba.
Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy a szülők szerint az azért nem fair, hogy a Legnagyobb cuki sapkát kapott a fejére, míg a szülők egyik tagja alaszkai aranymosónak, a másik pókembernek öltözött.

2013. október 26., szombat

nyergelj, fordulj

Most csak így annyit mondanék a korábbi történésekkel kapcsolatban, hogy reggelre a csemete beadta a papírjait az egyetemre. Sosem találná ki senki, hogy milyen szakra.
Pszichológia.

2013. október 23., szerda

menjetek nyerni, amondó vagyok

A nagy sopánkodás, értetlenkedés és szokásos bambulásaim közepette pedig elindítottam egy játékot itt. És csak ott.
Viszont iziben nyerhető egy szerintem gyönyörű Smarties Bag, nem apróztam el.


2013. október 21., hétfő

eldugott sarokban fejét felütötte a hedonista

Szóval, a hétvégén lementünk Tihanyba zárni. Ez egy szakszó, a téliesítést jelenti, ami meg azt jelenti, hogy vizeket kell leengedni, meg egyéb ilyen férfias tevékenységgel tölteni másfél napot. A helyzet adta feladatok egyikét sem kedvelem ismerem, és tök sokat tipródtam, mert közben a mérleg másik serpenyőjében sok munka lett volna és én annyira jól tudok haladni, ha egyedül vagyok, nem is értem, miért.
Végül mégis lementem én is, egyrészt, mert Tihanyról van szó, másrészt meg remek időt ígértek,  harmadrészt meg szeretem azt gondolni, hogy én mindig jól tudok dönteni, ha az élet rövid voltának tartalommal való megtöltése előtérbe kerül. Kicsit megsegítettem és előretoltam ezt a hedonista gondolatot.

Na, de az van ám, hogy Tihanyban nemcsak 100 %-os retro van, hanem egyetlen cserépkályha hívatott befűteni a teret és mondta nekem Zé, hogy no para, jól bedurrantunk (nemcsak befűtünk, azt gázzal lehet, fával durrantani illik). Azért amikor megláttam a cserépkályha oldalán a fél centis réseket, előtört bennem valami  urbánus tiltakozás, pedig sok mindent megéltem én is, de jó, nyomjuk el az aggodalmat, sőt, gyűjtsünk rőzsét. Meg aprófát. Meg papírt. Mikor mindez egyben volt, rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy a lyukak teszik dolgukat és a kísérlet hamvába holt.

Én akkor felmelegedés céljából elmentem futni a partra, Zé pedig nyírt és nyesett, és ettől kimelegedtünk kellőképpen, meg különben is, úgy gondoltuk, hogy megvan a válasz a fűtésre: jó sok húst grillezünk és az majd belső fűtőanyagként szolgál. És lőn. 
A fügét a szomszédból vettük kölcsön.


Sajnos, a faszén sem működött előírásszerűen, ezért folyamatosan fújni kellett, ami elég fárasztó két éhes és fázásnak indult ember számára, de ezen a ponton kiderült, hogy miért is kellett nekem mennem, megtaláltam ugyanis a gumicsónak felfújására szolgáló cuccot (tudom, hoyg mindez egy szóval elintézhető lenne, de éppen azt az egyet nem találom) és innentől kényelmesen hátradőlve nyomattuk a levegőt. Időnként evés céljából abbahagytuk. Úgy emlékszem, alkoholizáltunk is.

Én este 6-kor, eltelve az élettel a kajával úgy éreztem, sétálni szottyan kedvem, így tettünk egy rendes kört, kaptunk Balaton fölé magasodó teliholdat is, tök sötétben értünk haza, nem vágytam volna másra, csak melegre. Csak az nem volt. Alternatív fűtési megoldásként külsőleg forró vízzel zuhanyoztunk és belsőleg újabb alkoholt vettünk magunkhoz, szellemünk felfrissítéséhez pedig nyakig bebugyolálva megnéztünk pár részt a  House of Cards-ból.

A hétvége további részében történt még bő 1 órásra tervezett, ám 2,5 órásra sikeredett túra Sajkodon, rendes ebéd, délutáni szunyókálás, további fügelopás, cukrászdázás, távozáskor körbeautózás a szigeten - mind-mind a felmelegedés jegyében. Hol a testi, hol a lelki.


a lista újabb eleme

Közben voltunk Tihanyban és felfedeztem, hoyg elfelejtettem fényképezni. Szerencsére arra még emlékeztem, hogy  egyébként a leveleket szoktam.



2013. október 17., csütörtök

emberi játszmáink

Most éppen a bevásárlóközpont első és második emelete között (a mozgólépcsőn) történt meg az, hogy megkérdeztem a férjem, mégis mennyire szeret (nálunk ez egy bevett játék). Mert szép, szép, hogy szeret már 26 éve, na de mennyire, ugye, az a nem mindegy, szeretni bárki tud(hat)(na). És akkor elkezdte sorolni, hogy mint a mogyorót (a szemed sem áll jól), a biciklijét (nem kéne túlozni, mondtam), az akvarellt (mert mindig csak lódítasz) együtt. Na de akkor én rátapintottam a lényegre (nem megsértődtem, mert nagyjából azért képben vagyok én egy introvertált személyiség megnyilvánulásaival, egyébként meg a hosszú évek, ugye), és feltettem az egyetlen ideillő, ám egy millió fontos kérdést, vagyis, hogy és az aranygaluska? Az már nem fér bele, mi?
Óh, az aranygaluska, felelte, elhomályosult tekintettel, az aranygaluska sehol sincs ahhoz, ahogy én szeretlek.

Hogy helyén kezeltessen a válasz, tudni kell, hogy azt ő annyira, hogy 26 éve minden héten készítek neki. Vaníliasodóval.
Azt hiszem, szeret engem.

2013. október 14., hétfő

szervezetfejlesztő kerestetik

Megmondom, miről van szó. Vagyok én, aki táskákat készítek és van valahol egy általam elképzelt és kitalált világ, amelyben szintén ott vannak a táskák és ott vagyok én is, de egy sokkal dinamikusabb, energikusabb, hatékonyabb, s mindeközben kiegyensúlyozottabb módon. Sajnos, ez a két világ (a valóság és a jövő) még nem találta meg a halmazok közötti uniót, átugrálni pedig állítólag tilos és roppant veszélyes.

Én nagyjából tudom, hogy mit szeretnék, szerintem fel tudom vázolni ezt az idilli jövőképet, bármikor képes vagyok nem a Földön járni, ez nem nagy cucc, de már csak a végeredményt tudom elmondani, olyan, hogy köztes lépések, meg lépcsőfokok, meg tervezés, kalkulálás, üzleti terv, beosztás, céltudatosság, valamint józanság, önfegyelem, határozottság, elszántság, meg ilyenek, ezek hiányoznak*. Mindehhez még képes vagyok reggelre új (az előző napihoz képest akár pozitív vagy negatív irányba elhajló) jövőképpel ébredni, melyhez tudok ragaszkodni is, de józan észérvek hatására visszarendeződni is. Néha meg nem. Alapvetően nem vagyok optimista, szeretek borúsan látni, a borongás nekem semmi, zsebből előhúzom kívánt pillanatban, de meggyőzhető vagyok, hoyg ez nem jó, ez különben is biznisz, kőkemény racionalitás, semmi lelki tévelygés.

Na, szóval, keresem azt az embert, aki  a csak halványan körvonalazott feladat és a határozottan rossz körülmények ellenére is úgy érzi, tud velem valamit kezdeni, bírja a csapásokat, szereti a kihívásokat, tud dacolni minden nem egészen ideálisnak mondható feltétellel, állhatatos, kitartó, konok, céltudatos, miközben nem kiabál, nem sóhajtozik, hanem kedves és aranyos és alkalomadtán spontánul küld nekem szívecskét a facebukon, de azért elég határozottan tud nemet mondani a bennem váratlanul gejzírként feltörő ötletrohamoknak is.

Az ajánlat legvonzóbb részét a végére tartogattam, miképpen a legjobb falatot az étkezés záróakkordjának, szóval, hogy fizetni nem tudok, csak természetben, ellenben ha velem zöldágra vergődik a nyertes pályázó, utána ezt referenciaként bárhol elfogadják.
(e-mailben várom a bátrakat)



* mások szerint éppen fordítva van, de én előre szóltam

2013. október 11., péntek

és ez mind ezen a héten történt

Váratlanul lett vagy nyolc új körömlakkom, hozta a postás, és váratlanul lett vagy fél tucat olvasnivaló könyvem is, és lesz decemberben softshell dzsekim futáshoz, mert Kanadában (!) vett nekem egy cuki csaj és hozza haza (meg egyebeket), és közben pedig más valaki felajánlotta, hogy varr nekem az oszlopos lábaimra való futógatyát. Mindeközben én senkinek semmit nem ajánlottam fel, nem kértem, szóval, mondja még valaki, hogy az emberek önzők, irigyek, undokok és érdekhajhászók és csak ellenszolgáltatásért cserébe hajlandók bármit is tenni.

Ja, azt én szoktam mondani. Vagy rám mondják? Összekeverem.

Mindenesetre nem szeretnék visszaélni a kialakult helyzettel, így mindenkit felhatalmazok, hogy szóljon rám, ha majd  olyanokról kezdek sóhajtozni, hogy nincs elég festék, nem elég az autó, vagy az autóra való téligumi, esetleg kellene még egy szoba, egy nagyobb nyaraló, ha pedig a férjemre kezdek célozgatni, azonnal töröljön a bloglistáról.

2013. október 8., kedd

mondanám, hogy ez egy visszás történet

A rendező (aki egyben a főszereplő is) újabb (váratlan) fordulattal ismét megragadta a nézők figyelmét, pedig azok már majdnem hittek a bekövetkezett egyhangú nyugalomnak.

Van nekünk ez a gyerekünk, a Legkisebb, akit előbb Szegedre költöztettünk le, hogy 3 nap múlva itthon legyen, majd Pestre cuccolt be, ahol 6 napig bírta és visszajött, majd  éles snittel elment Hollandiába, ahol is másfél évet töltött, de Svájcba vágyott és ment, hogy 1 hónap után mégis inkább nem, ekkor vissza (haza) 5 napra, majd vissza Hollandiába, de más családhoz* és most ott tartunk, hogy vissza az eredeti holland családhoz.

Mindeközben én belső utazásokat teszek a teljes kétségbeeséstől a sztoikus nyugalomig.


* au-pair-ként

2013. október 5., szombat

nem lehet kedvemre tenned

Minden igaz és a fordítottja is.

Itt van hát az új gépem, gyors, pontos, segítőkész, illedelmes és elnéző. A Legnagyobb Danija eljött velünk vásárolni, ami nagyon hasznos volt, az eladóval folytatott beszélgetésből mi nem sokat értettünk, Zé azt mondta, jelezzük, ha fizetni kell, ő majd akkor a pulthoz lép és elegánsan átadja a kártyáját. Lőn.

Két napos alapozás után érkezett meg hozzám, mindent kinyert ez a Dani* a régiből, pedig én teljesen lemondtam mindenről és ez tök furcsa, mert eleinte jajongtam, hogy jaj, mi lesz a fényképeimmel, aztán eszembe jutottak a filmek, aztán jöttek a különféle dokumentumok, hogy anélkül meghal a biznisz, következtek a bejelölt és időhiány miatt eddig el nem olvasott cikkek, majd a blogok, na, hát blogok nélkül végképp nem tudok élni. Minden újabb elemnél az előzőről már le is mondtam, el is temettem, keresztet vetettem rá, nyilván kellett a hely az új siránkozásnak, nem vagyok én fiatal laptop, hogy annyi minden elférjen a memóriámban. Szóval, szép sorban eltemettem a múltam, hogy akkor most új élet, új fényképek, új filmek, új dokumentumok, új biznisz, új cikkek és új blogok. 
Új lap.

És akkor kiderül, hogy minden megvan. Hát, majdnem megsértődtem, elvégre én itt felkészültem egy new life-ra, frissítés, meg upgrade, ami kell, csontjaimban éreztem a változást .Biztos úr, esküszöm, én akartam.


* nem tudunk nála jobbat elképzelni a legnagyobb mellett. mert nincs is nála jobb

2013. október 4., péntek

konteo

Én eddig nem is tudtam, hogy micsoda összefüggés van a gondolatok mennyisége / minősége, valamint a testet öltött blogbejegyzés között. Képtelenség ezen a gépen írni.
Viszont állítólag már csak 1 nap és készen lesz az új gépem.

Ezt fenyegetve mondtam, remélem, átsüt.

2013. október 3., csütörtök

géprombolás

Direkt nem tegnap tegnap tettem fel a kérdést, mert tegnap tomboltam és csapkodtam és bőgtem és zokogtam és sírtam és ezek fokozatait végeztem, de ma már nyugodtabb hangon tudom megkérdezni, hogy mégis, mit gondoltok, kinek a laptopja halt meg reggelre teljesen és örökre és gyógyíthatatlan betegésben?

Úgy van.

De ahogy megtudtam, tegnap volt az erőszakmentesség világnapja.

2013. október 2., szerda

csak mondom

Elrontott borítójú, ám remek könyv például ez.

2013. október 1., kedd

elég bátor vagy-e?

Ebben az évben nagyon silány könyveket olvastam, oké, tudom, én választásom, én vettem, én kölcsönöztem, viseljem méltósággal, különben pedig azért benne van egy Paul Auster, egy Vonnegut és egy AC is, sőt, benne van az emlékezetről szóló könyv is, ami viszont annyira jó, hogy újra beleolvasok esténként és el is határoztam, hogy írok róla részletesebben.
De ha ezeket a kiugrásokat leszámítom (jó, a Murakamit is), akkor az van, hogy ezt az évet, még ha csak októbert írunk is, egyszerűen elbénáztam, nem találtak meg a könyvek és ez annyira elszomorító, hogy akkor én most kérek szépen mindenkit, aki erre jár, hogy legyen oly bátor és ajánljon már nekem olvasnivalót, mert jó lenne jó szájízzel végezni az évet.

Megmondom, mi van. Az van, hogy nem szeretem Fejős Évát, Coelhot, és nem tudtok kedvemre tenni a hasonszőrűekkel sem és nem akarok meseszerű, misztikus és vámpíros történeteket sem. Szeretem a krimit, de könyörgöm, legyen már izgalmas, de ez még kevés, legyen jól megírt is és fordulatos vagy éppen nem fordulatos, mégis kitalálhatatlan. Szeretem Ulickaját, Murakami Harukit, s bár nem vetem meg, ha könnyed, de ne legyen szinglis, világfájdalmas, váratlan szerelmes, ál- történelmi, ezoterikus, öngyógyító, self-made, pozitív gondolkodásra serkentő, és ne szóljon homoszexualitásról sem. Mert én ilyen vagyok.

Tudom, olvassak politikai lapot.

2013. szeptember 27., péntek

és akkor vettem egy körömlakkot

Szóval, az történt, hoyg világosan felismertem, rajtam már csak egy Karib-tengeri út segíthet, ami viszont más szempontból nagyon nem lenne segítség, konkrétan csőd lenne, én pedig készen állok, hogy igényeimet lejjebb helyezzem. Mivel a felsőkategóriás állapotjavítót ezzel kilőttem, gondolkodtam egy közepes árfolyamún, aztán egy alacsonypadlóson, végül 1000 forintban húztam meg a határt, maradjunk ennyiben. Ja, mert arra az elmúlt hónapokban azért rájöttem, hogy sokat segít, ha vehetek magamnak valamit, utóbbival kapcsolatban  ma már nagyon határozottan tudom, hogy a csaptelep, a csempe, vagy a lámpa, vagy bármi, amit nem konkrétan én birtoklok, az nem tartozik szorosan ide.

Így jött a körömlakk. Nem tudom, honnan, nekem sosem volt erre vágyam az elmúlt 44 évben, de lehet, hoyg csak elfojtottam, mindenesetre úgy éreztem, ha most nem vehetek körömlakkot, élve nem tudom elhagyni a bevásárlóközpontot. Abban a pillanatban tudtam (utólag úgy érzem: tudni véltem), hogy milyen színt akarok, bordót, méghozzá mélybordót, esetleg  padlizsánlilát. Mivel a spektrum nem elégített ki, s mivel gyakorlatom van az igényeim csökkentésében, szürkére módosítottam az árnyalatot, ki is választottam egy nagyon alternatívnak gondolt színt, hah, mondtam, yes. Kosárba vele.
Annyi eszem azért nem volt, hogy aki sört vesz, legyen sörnyitója hozzá, vagyis lemosócucc, ezt ma már bánom.

Itthon felkentem a körömlakkot és száradás közben (szigorúan ujjbeggyel) rákerestem a neten a körömfestés szóra, kiderült, hogy egy egész társadalom alakult ki, miközben én 44 évig nem festettem a körmöm, fórumok, blogok, technikák, döbbenet. Igyekeztem nem elmerülni a témában, de egy vitába még éppen belefutottam, a körömfestők úgy tudják egymást szidni, szerintem parlamentjük is van.
Ezután már csak a képekre koncentráltam, azonnal kiderült, hogy rosszul csináltam, a körmöt nem úgy kell festeni, hogy az ecsettel a körömágytól a köröm vége felé haladsz, lószart. De ez már így marad.

Közben megszáradt a cucc a körmömön és ezzel valóra vált a gyanúm, hogy az eleve rossz színű körömlakkon a száradás nem segít, a gyártónak az árnyalat konkretizálására ajánlom  a két hete megdöglött varangy az avarban címet. Rettenetes.Viszont elszabadult bennem valami, és elkezdtem nézegetni a palettát, hogy miket szeretnék, mondjam? Szeretnék továbbra is bordót és lilát és szürkét is, de türkizt, barackot, ezüstöt, aranyat, kékeket, zöldeket, bronzot (!) és a többit is. És szeretnék olyat is, ami nem szín, hanem mondat, ilyen is van, nem én találtam ki, például ezek így mind jöhetnek.
(mondom, hogy utánanéztem a témának)

Egyet viszont most megmondok: matyóhímzés nem lesz a körmömön.  És mű sem lesz. Elégedjek meg azzal, amim van.

Na, még azt elmondom, hogy  ma az első répapucolásnál megsértettem a lakkot.Meg is sértődött.

egészen véletlen (de sokatmondó), hogy a könyvben a "helyzet gyorsan romlott" mondat került a körmöm alá. elé. a könyv címe: A háború után  --- nem én olvasom


(ja, és ronda a festés, de nem baj, majd legközelebb a step by step alapján végzem)





2013. szeptember 26., csütörtök

felhívás

Akarhatja-e valaki, hogy írjak a ma életemben először szabad elhatározásból vásárolt körömlakkomról? A színéről pláne.
Csak szóljon.

2013. szeptember 25., szerda

van visszaút

A jellemfejlődésem már majdnem a csúcson van, ezt azért gondolom, mert ma sorra vettem a fullasztóan nyomasztó restanciákat és akkurátusan végeztem velük. Na, nem minddel, elvégre ahogy mondtam: már majdnem ott vagyok, vagyis még nem.
Egyrészt megijedtem, hogy utána még hová fejlődhetek,  még a végén lezuhanok, s kezdhetem elölről, másrészt pedig iszonyúan meguntam az egészet, azonnal megértettem, miért rakosgattam őket hétről hétre.